A Warner Classics új szuperprodukciója Gluck közismert reformoperája: az Orfeusz és Euridiké egyik – a nagyközönség előtt mindmáig ismeretlen – későbbi verzióját rejti, parádés szereposztásban.
Christoph Willibald Gluck Orfeuszára úgy tekint az utókor, mint az egyetemes zenetörténet egyik nagy felvonására, az operaműfaj nagy reformkísérletére – mely szépen belesimult a maga korába, nem okozott nagy felfordulást, viszont távolba mutató eredménye lett. A máig népszerű zenedrámát 1762-ben mutatták be Máris Terézia jelenlétében a Bécsi Udvari Színházban – ez már a rokokó kora, a túlfinomult új divatoké, ekkoriban Mozart már csodagyerekként járja a világot – és talán egyértelmű is volt, hogy a zenében is új irányzatok jöjjenek létre.
Gluck ezután több helyszínen is diadallal mutatta be legsikeresebb operáját, így aztán több átdolgozást is megélt az Orfeusz – ezek közül a leghíresebb a francia ízlés szerint átírt párizsi változat; melyet, ha nem is játszanak annyit, mint az eredeti bécsit, legalább hírből ismer a zenei közvélemény. Igazi felfedezés és szenzáció viszont ez a most megjelent nápolyi változat, melyet 1774-ben mutattak be eredetileg – ugyancsak Gluck átdolgozásában. A szerző módosításokat, húzásokat és bővítéseket egyaránt végrehajtott az egyes részeken, ezzel az így 1 CD-n is elférő rövidebb verzió talán drámaiabb is lett.
Nápoly a XVIII. század második felében Európa egyik legjelentősebb zenei központjává nőtte ki magát: három konzervatóriumával, valamint a palotáiban, templomaiban és színházaiban napi szolgálatot ellátó zenészek egész tömegével. Igazi kulturált, izgalmas városa volt a kornak, ahová nagy szerzőket és előadókat hívtak, és azok szívesen tettek is eleget a felkérésnek. Még inkább – ha maga a spanyol király udvartartása invitálta bármelyiküket. A Nápolyi Királyi Palota kicsiny, ám elit színháza az előkelőségek szórakoztatásának volt a helyszíne, a nemeseké, a bennfenteseké és a hírességeké.
Itt került színre tizenkét esztendővel az ősbemutató után a most lemezen megjelenő 77 perces változat – melyet most a Warner Classics sztárjainak előadásában hallgathatunk végig. Kezdjük a főszereplővel, napjaink kontratenor csillagával: Philippe Jaroussky a címszerepben a hozzá mérhető színvonalat hozza, mindvégig nagyon szépen és emberi érzésekkel megformálva a halott szerelmesét az alvilágba kétségbeesetten követő Orfeuszt.
Mellette a fő szerepet a kórus – amely itt a Svájci Rádió es Televízió Énekkara, meg balett betétek miatt a zenekar viszi: az I Barocchisti – mely társulat zseniális karmesterükkel: Diego Fasolis-szal az élen számomra a közelmúlt és egyben napjaink egyik legjobb korhű zenekara. Fasolis csodásan fogja össze a produkciót, saját nevelésű együttesei pedig remek színekkel ölelik körbe az énekes produkciókat.
Az Orfeuszban kevesebb – de azért hálás – szerep jut a női énekeseknek. Euridikét az amerikai szoprán: Amanda Forsythe, Ámort pedig Baráth Emőke énekli – mindketten szépen megformálva karakterüket.
De emeljük ki a felívelő pályáján újabb szép alakítást nyújtó magyar szopránt: Baráth
Emőkét, akit a nemrégen megjelent – és a szintén Philippe Jaroussky és Diego Fasolis oldalán felvett – Orfeusz története című CD után hatalmas megtiszteltetés ért: exkluzív
lemezszerződést írt alá a Warner Classics nemzetközi lemezkiadóval. Baráth Emőke első szóló albuma 2019-re várható, amelyen majd velencei barokk szerzők (Barbara Strozzi,
Fancesco Cavalli, Antonio Cesti) darabjait szólaltatja meg.
