Japán bezárkozott, ez még 1603-ban történt. Ezt megelőzően külföldről érkeztek portugálok, olaszok, angolok Japánba. Gazdasági megfontolásból, kereskedelmet hirdetve, a kor fejlett technikai vívmányainak piacot keresve próbálták megdolgozni a jó japánokat. Nem kismértékben lenézve a helyieket, sikertelenül igyekeztek gyarmatosítani az országot. És jöttek hittérítők is. És lettek lázadások ország szerte. A sógunnak, a kor Japán tényleges urának elege lett a külföldiek által terjesztett, a Japán jól kigondolt, évszázadok során kicsiszolt társadalmát megzavaró, forradalmat szító tevékenységéből. A kapukat bezárták, a külföldieket elzavarták. A többség értett a szóból, elmenekült. Aki ragaszkodott hozzá azt keresztre feszítették. Elkezdődött az a 250 éves korszak amikor ez idő alatt az átlag japán nem látott, nem láthatott idegent. Azt tudni lehetett, hogy van egy másik világ, de azért, hogy a gyerekek ne kívánkozzanak abba a másik világba, rémisztgették őket. Abban a másik világban élő emberek, vörös hajúak, rettenetesen szőrösek, és kék a szemük. A japánok sötét, majdnem fekete hajúak, barna szeműek és alig szőrösek.
Ez történt az Edo korban (1603 – 1868).
Később azután kiderült a külföldiek nem pont így néznek ki, de a „kékszem” kifejezés megmaradt: a Japánt szemlélő külföldi, aki már nem átutazó, de semmiképp nem japán. Elvegyülni Japánban külföldiként szinte lehetetlen. Kék szemmel Japánt szeretni, és elfogadni azt nagyon is lehetséges. Bár a képeim Japánban készültek, elsődlegesen szándékom nem Japánt bemutatni, hanem az általam olyannyira kedvelt ország hangulatait, bennem támadt érzéseimet, benyomásaimat, gondolataimat fogalmaztam fényképpé.
Gaál Kis Zoltán fotográfus, Budapest
