Korunk kiemelkedő képességű művészei adtak randevút egymásnak az Erato/Warner új kiadványán, hogy bemutassák a századforduló-századelő legnevesebb brit komponistájának két gyöngyszemét.
Ha világsztárok állnak össze egy produkcióban, abból sosem szokott rossz kisülni; most pedig a francia sztárhegedűs: Renaud Capucon főszereplésével készült el egy olyan lemez, melyen Simon Rattle vezényli a London Symphony Orchestra-t Edward Elgar Hegedűversenyében. Mellette pedig a kevesebbet játszott Hegedű-zongora szonáta is elhangzik Elgartól Stephen Hough zongorakíséretével.
Elgar húsz éven keresztül érlelte hegedűversenye gondolatát, de csak azután írta meg, miután 1907-ben minden idők egyik legnagyobb hegedűse: Fritz Kreisler és felkérte erre, majd 1909-ben a Királyi Filharmóniai Társaság hivatalosan is megrendelte a művet. Az ősbemutató 1910-ben volt Kreisler szólójával és Elgar vezényletével és a mostani lemezen is hallható London Symphony Orchestra akkori felállásával.
Az ekkor már ötvenhárom éves Elgar – aki még közel huszonnégy évet élt és szerencsére alkotott is még, – ekkorra már a brit zene nagy öregje volt, aki egykoron ünnepeltként megérhette, ahogy poszt-romantikus zenéje kiment a divatból. Ez a hegedűversenyek között is monumentális: ötven perces műve volt utolsó nagy sikere – a kilenc évvel későbbi szonáta bemutatóját már közöny és elutasítás fogadta.
Edward Elgar zenéje a XIX század utolsó negyedében és még a XX. század elején is maga volt a brit esztétika és a brit nagyság megtestesítője, és korának legnagyobb zeneszerzőjeként tekintettek rá. Alkotásaiban ott volt az a finomság, az a kedélyes derű, az a békebeli állapot, melyet a viktoriánus majd az Edward-korabeli Anglia eszményített – és amely a világháborúval egy csapásra a múlté lett. Ráadásul közben már új irányzatok kezdték kisajátítani a közízlést. Az utókor is ezekért mellőzte sokáig, noha Elgar zenéje egyáltalán nem anakronizmus még a maga korát tekintve sem: inkább csak szép, emelkedett és nemes.
A hegedűverseny kapcsán Kreisler úgy nyilatkozott, hogy az minden idők egyik legnemesebb versenye – csak Beethoven és Brahms műveihez hasonlítható. Magáról Elgarról pedig ezt mondta: „Nem gondolom, hogy az egyik legnagyobb brit zeneszerző, de azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb zeneszerző.”
Már önmagában az is szenzációszámba megy, hogy jó pár év kihagyás után újra egy világmárka kiadványán találkozunk a mára már elő legendává vált Simon Rattle nevével, aki immáron ötödik éve nagyhírű Londoni Szimfonikusok vezető karmestere – és az, hogy éppen egy brit darabbal tér vissza, az külön csigázza az érdeklődést. Egyben ez első együttműködésük Capuconnal.
Renaud Capucon hegedűszólói ezúttal is elegánsak és a technikai tökélyen túl is magával ragadóan érzelmesek és szépek – együttműködésük Rattle-val és kiváló zenekarával pedig csúcskategóriás felvétellé tette ezt a lemezt. A hegedűversenyhez képest kevéssé favorizált hegedű-zongora szonáta pedig a szépségeken túl a felfedezés örömét is tartogatja korunk egyik legkiválóbb brit zongoraművésze: Stephen Hough közreműködésével.
Komlós József JR
