Igazi sztárparádét hallunk az Erato/Warner új megjelenésén: napjaink francia sztárcsellistája: Gautier Capuçon játssza a XX. századi brit zene két nagy alakjának versenyét – a világ legjobbjai között számon tartott Londoni Szimfonikus Zenekart pedig a brit sztárkarmester: Antonio Pappano vezényli.
Edward Elgar szemlélődő és elégikus e-moll csellóversenye a szerző utolsó nagyobb elkészült műve, mely mára már a klasszikus zenei repertoár szerves részét képezi. Nem volt ez mindig így. Elgar csellóversenyét az első világháború után komponálta, amikor zenéje már kiment a divatból a közönség körében. Az 1919. októberi premier kudarc volt, és a mű csak az 1960-as években vált széles körben népszerűvé, amikor is Jacqueline du Pré máig klasszikus felvétele megragadta a közönséget, és bestseller lett.
William Walton csellóversenye már egy égészen más kort képvisel: 1956-ban íródott, mint a harmadik és egyben utolsó a zeneszerző vonós hangszerekre írt versenyművei közül, A darab kezdeti fogadtatása vegyesnek bizonyult, hiszen e korszak részben még a modernista atonális próbálkozások ideje is volt. Ezért megosztotta a közönséget: egyesek régimódinak tartották, mások pedig remekműnek nevezték. A bemutató szólistája, a kor egyik kimagasló gordonkaművésze: Gregor Piatigorszky azt jósolta, hogy bekerül a nemzetközi koncertrepertoárba – és neki lett igaza.
Amint azt Gautier Capuçon vadonatúj megjelenése is bizonyítja, melyen és William Walton darabját Edward Elgar csellóversenyével párosítva vette lemezre a Londoni Szimfonikus Zenekarral és Antonio Pappano vezényletével.
„Számomra az Elgar csellóverseny a szenvedélyről szól. A mély érzelmek kvintesszenciája, és a cselló pontosan a megfelelő hangszer ezek közvetítésére.” – mondja Gautier Capuçon. – „A Walton csellóverseny teljességében csodálatos, varázslatos darab. Nagyon nagy kihívás, nagyon nehéz. Van a két kadencia, ami nagyon megterhelő a csellistára nézve, és az Elgarhoz hasonlatosan szerkezetileg a második tétel is egy rendkívül virtuóz párbeszéd a zenekarral.”
A lemez karmestere: Antonio Pappano pedig így nyilatkozott a közös felvételről: „Nem ez az első alkalom, hogy az Elgar versenyt, ami egy nagyon erős, sötét darab, a Waltonéval párosították, és ez egy csodálatos csatolás. Walton gazdagabb harmoniai palettát, sokszínűbb zenekart, színesebb zenekari erőket használ: mint a vibrafon, a celesta, a hárfa. A zene csillog, és benne van az éjszaka rejtélye. De énekel. Úgy énekel, ahogy Elgar versenyműve énekel. Végül is ez egy hangulatokkal teli darab, és azt hiszem, ebben különbözik az Elgartól. Ez a páros láttatja az angol zene történetét és annak fejlődését. Úgy gondolom, hogy az angol zenének valóban sok mondanivalója van, ha teljes intenzitással és drámával adják elő, és a Londoni Szimfonikus Zenekar ezt úgy tudja megszólaltatni, mint senki más.”
Mindez nem véletlen, hiszen maga Elgar is a Londoni Szimfonikus Zenekarral mutatta be művét a koncert ősbemutatóján, s aztán velük rögzítette gramofonlemezre. A Warner/Erato új lemezén pedig egy olyan felvételt hallunk, melyet nagyon szuggesztív megszólalás jellemez: hol az erőteljes drámai érzékű formálás, a száguldozó virtuozitás; hol pedig az intenzív lírai és érzelmi pillanatok keríti hatása alá a hallgatót.
Komlós József