2019. január 2-án töltötte be hetvenötödik évét Eötvös Péter kortárs magyar zeneszerző – és az évforduló előtt tisztelegve a BMC Records több korábbi albumát újra kiadta. Ezáltal megint elérhető lett a Stockhausen műveiből készített – négy nagy nemzetközi díjat is elnyerő felvétele is.
Ha Eötvös Péterről beszélünk, ki kel emelnünk, hogy az utóbbi fél évszázad egyik legjelentősebb – s ami a kortárs zenében nem feltétlenül jár ezzel együtt –, legjátszottabb zeneszerzőjéről van szó. Egy olyan alkotóról, akit a nyugati világban is nagyra értékelnek: zeneszerzőként éppúgy, mint kortárs zeneművek karmestereként.
Eötvös Péter 1944. január 2-án született Székelyudvarhelyen, felsőfokú tanulmányait Budapesten végezte – Kodály Zoltán javaslatára vették fel a Zeneakadémiára – ennek elvégzése után kísérleti műveket, valamint film- és színházi zenét írt. 1966-ban Nyugat-Európába költözött, ahol Karlheinz Stockhausen együttesének tagja, majd a Pierre Boulez vezette Ensemble InterContemporain zeneigazgatója lett, s egyre sikeresebb karmesteri pályát futott be Nyugat-Európa ismert nagyzenekarainak élén. Ezzel együtt pedagógusként is jelentős munkát végzett. 2004-ben költözött vissza Magyarországra. Rengeteg kitüntetést kapott – köztük a Kossuth-díjat és Becsületrendet is átvehette.
Zeneszerzőként mindvégig aktív volt, bár az igazi áttörést 1998-ban bemutatott operája: a Csehov drámája nyomán komponált Három nővér hozta el számára, amelyet az elmúlt húsz évben közel húszféle színrevitelben játszottak világszerte. Azóta tíz opera jött ki Eötvös műhelyéből, s persze számos zenekari darab, kamaramű és vokális zene. De karmesterként is nagy megbecsülést ért el Eötvös Péter – és erről így vallott: „Bevallom, sohasem dirigálok partitúra nélkül, mert ha nem nézném a kottát, elkezdenék improvizálni és a zenekar csak bámulna. A zenélés alapja az improvizáció, a zeneszerzés alapja pedig a szerkesztés. Az improvizáció az adott pillanatban, folyamatában megismételhetetlenül történik, a zeneszerzés lényege pedig a hangzásokat sokszor megismételve átgondolni és írásban rögzíteni az előadók számára. A jó előadó viszont úgy közvetíti a „begyakorolt” kompozíciót, mintha improvizálna, mintha az a saját gondolata lenne.”
Először 2006-ban jelent meg a BMC Records-nál az a most újra kiadott album, melyen Eötvös Péter WDR Sinfonieorchester Köln (Délnémet Rádió Szimfonikus Zenekara) élén Karlheinz Stockhausen: „Gruppen” (ezt Arturo Tamayo-val és Jacques Mercier-vel közösen) és „Punkte” című kompozícióit vezényli. A tavaly kilencven éve született kortárs zeneszerzőről mondta Kurtág György: „Ha Dosztojevszkij azt mondta, hogy az orosz irodalom Gogol Köpönyegéből bújt ki, akkor az egész 1950 utáni korszak zenéje Stockhausen Gruppenjéből lépett elő.”
A Gruppen 109 tagú zenekarra íródott. Kiemelkedő szerep jut benne a zongorának és az elektromos gitárnak, s emellett nem kevesebb, mint 12 ütőhangszerest foglalkoztat. Ám a legnyilvánvalóbb újdonsága ennek a zenekarnak az, hogy három, térben is elkülönített részre van osztva – balról, szemből és jobbról körülfogva a hallgatóságot – és mindegyik csoportot a saját karmestere irányítja. A három karmester alkalmazásának elsődleges oka, hogy a mű legnagyobb részében a három zenekari csoport különböző tempóban játszik egyidejűleg.
A Punkte egyszerre korábbi és későbbi is, mint a Gruppen. Az első változat 1952-ben készült, és különlegesen szigorú példája annak, amire Stockhausen abban az időben „pointillista zeneként” utalt. Ez a zene izolált (de magasan szervezett) „hangzás-fröccsenésekből” áll. Egy évtizeddel később Stockhausen az új idők szellemében dolgozta át a partitúráját: az eredeti darab izolált hangzásai egyfajta sarokpontokká váltak, amelyekre immár egészen új hangzáshálókat függesztett – majd 1966-ban újra visszatért a kompozícióhoz, és most már nagyobb változtatásokat hajtott végre rajta.
(KJJR)
