Maksa Zoltán nevét az 1982-es Humorfesztiválon hallhatta először a nagyérdemű közönség, de az országos népszerűséget a 90-es évek elején sugárzott Maksa híradó hozta meg számára. Azóta a közönség által Erzsébet-díjjal, a szakma által pedig Karinthy- gyűrűvel ismerték el a mindig jókedvűnek tűnő humorista tevékenységét. A méltán közkedvelt előadó jól sáfárkodott a tehetségével, s immár 28 esztendeje szórakoztatja „durva” poénoktól mentes, egyedi, kifinomult stílusával a publikumot. Kevesebben tudják viszont róla, hogy közben kiadott két szintetizátor CD-t és fantasztikus „találmányai” is lassan szabadalmazásra kerülnek.
– Tudatosan készült a humorista pályára?
– Már a középiskolában működött részemről a „hülyeség intézménye”, egy hozzám hasonlóan „degenerált” osztálytársammal humor duót alkottunk. Mellette doboltam, iskolarádiót vezettem – egyértelmű volt számomra, hogy erre a pályára sodródom. Általános iskola hetedik osztályában nőnapra írtam műsort, melyet a fiúkkal óriási sikerrel adtunk elő, onnantól kezdve visítva követelték a lányok a folytatást. Úgy tűnik, ez az út volt kijelölve számomra, ez hozta meg később az elismerést.
– Az 1982-es Humorfesztiválra írt művei sikert arattak. Onnan egyenes út vezetett az önálló estekhez?
– A fesztiválra írt műveim – Koltai Róbert és Agárdi Gábor előadásában – sikeresnek bizonyultak, de érdekes módon nem volt azonnali folytatás. A díjkiosztó után a szerkesztők megveregették a vállam és eltűntek az életemből. Nem történt semmi, vegyészlaboránsként dolgoztam tovább. Három hónap elteltével becsöngetett hozzánk Nagy Bandó András, s elmondta, hogy tehetségesnek tart, tetszettek neki az írásaim, s elhívott magával a fellépésére.
– Ezek szerint neki köszönheti a legtöbbet pályája során?
– Igen. Tulajdonképpen ő volt az Obi van Kenobim, évekig tanított, képzett, emberként is sok mindenre megtanított. Belém verte a szakmai dolgokat, hogy becsülettel, alázattal, a helyzetünkkel nem visszaélve kell szolgálni ezt a „holtfáradt” nemzetet. Nem akart a saját képére formálni, de felléphettem a műsorában, tanácsokat adott. 1984-ben volt az első önálló estem, onnantól kezdtem a saját lábamon megállni.
– Országos ismertségét a Maksa híradó hozta meg az Ön számára. Mi volt a legnagyobb élménye a műsorral kapcsolatban?
– Nagy szerencsém volt, hogy bekerülhettem az akkor csúcson lévő Szeszélyes évszakokba, de azt én sem gondoltam volna, hogy rendhagyó híradóm még 13 évig megy a televízióban. Ismertséget hozott számomra, és az első nagy elismerés ugyancsak ekkor ért. A közönség által megszavazott Erzsébet-díjat vehettem át, s nagyon örültem neki. Antal Imre pedig önmagában egy csodálatos „intézményt” jelentett.
– Nem zavarja, hogy a műsora megszűnése óta alig látni a képernyőn?
– Nagy hiányérzetem van, de nem elsősorban magamat hiányolom a képernyőről, hanem az igényes humort. Sok emberrel beszélgetek, akik nem dicsérik a televíziót – kivételek, akik annak idején gyűjtöttek Izaura felszabadítására – a többség viszont nem azonosul ezzel a kínálattal. Az igényes humor hiánycikk, pedig jó néhány tehetséges fiatal és idősebb rutinos humorista működik az országban.
– Jelenleg mivel telnek a dolgos hétköznapjai?
– Három előadóestemmel járom az országot – ősszel indul a nagyszabású turném –, s mellette saját zenekarommal egy nagysikerű zenés produkcióval is fellépünk, ahol többek között kínaiul éneklünk Queent, és hasonlók, gyakorlatilag az egész kocertet végig lehet röhögni. A Mikroszkóp színpadon sajnos már nem tartanak igényt a műsoromra. Négy színdarab írásával is próbálkozom, ebből jelenleg egy metrókabarén dolgozom, amivel már elkészültem, egy kétszemélyes Robinson paródia lesz.
– Mit jelent az Ön számára a legmagasabb szakmai díj, a Karinthy-gyűrű átvétele?
– Óriási meglepetésként ért, hogy megkaptam a gyűrűt és rendkívül jó érzéssel töltött el a díj átvétele. Jól esett, mert tulajdonképpen egy visszajelzés a szakma részéről, ami azt mutatja, hogy helyem van köztük, sőt még Fábry Sándor is elismerően nyilatkozott rólam. A siker relatív dolog, szeretném ezentúl is alázattal, kedves mosollyal szolgálni a közönséget.
– Enyhít-e a humor az élet megpróbáltatásain?
– Szerencsére, mert a magyarokban kódolva van a humor. Pár éve az árvíz után jótékonysági esten léptem fel, ahol egy idős bácsi az első sorban végig hangosan nevetett. Az előadás után mesélték, hogy szinte az egész házát elvitte a víz, alig maradt valami értéke, ráadásul ki sem fizeti a biztosító a kárát. Mégis ott volt, 2 órán át jókedvűen nevetett és elfelejtette addig a gondjait. Ebben rejlik a nemzet nagysága.
– Mivel lenne elégedett a 30 éves jubileumán?
– Szeretnék még egyszer a televízióban szórakoztató műsort vezetni. Úgy látom, hogy ez nem pénz kérdése, inkább csak a szándéké. S mivel kreatív nemzet vagyunk, jobban örülnék, ha nem a külföldről átvett kliséket alkalmaznánk, hanem a magunk által kitalált igényes műsorok szórakoztatnák a nézőket.
