Szappanos István – aki műveiben a zeneiséget és a belső fényt keresi
Mai rohanó világunkban egyre kevesebb valódi értéket képviselő dologgal találkozunk, pedig ha megállnánk egy pillanatra, s körültekintenénk a környezetünkben, talán még „igazgyöngyre” is lelhetnénk. Így történt velem ez a minap, amikor az első látásra autószalonnak tűnő műterem mellett sétálva úgy döntöttem, hogy betérek a helyi születésű, évtizedek óta alkotó Szappanos István festőművész birodalmába.
Eleinte még csak az újdonság izgalmával szemléltem a kiállított tájképeket és csendéleteket, de amikor jobban belemélyedtem a festmények csodálatába, megértettem valamit az igazi művészetből. A többek között Székely Bertalan -díjjal és Katona József -díjjal is kitüntetett Szappanos István – aki rendszeresen szerepel munkáival hazai és nemzetközi tárlatokon – alkotásait szemlélve, valóban igaznak tűnt, hogy „a festészet a szem ünnepe.”
Egy olyan embert, akiben az indulat dalol, vagy már hosszú idő óta felhagyott a nevetéssel is minden bizonnyal megnyugtatnának, vidámmá varázsolnának a megtekintett művek. A képekben gyönyörködve teljesen kiszakadtam a jelenből, s az emlékek felderítetlen tájai felé sodortak a gondolataim. Egyre élesebbnek tűnt a kontraszt, hogy kint a zord tél kései az ember bőre alá hatoltak, bent a műteremben viszont egyre inkább felüdülve, „nyarat” éreztem. Úgy tűnt, hogy a festőművész képzelőereje túlszárnyalta még a természet leleményességét is, amit pedig a képeivel „mondott”, abban benne volt a lényeg.
„Szeretem a hajnalok, kora esték párába merülő szépségét a hegyekben, a búzatáblák fölött, a vízpartok közelében, s ezek megörökítésére az akvarelljeimhez és pasztellkrétáimhoz vonzódom. Festészetemben döntő szerepet kapnak az élményeimből kiírt belső képek, s amikor dolgozom, megmagyarázhatatlanul lendül a kezem az íves, hajlékony képi szerkezet irányába. Érzelmeimet mindig színekbe transzponálom, hiszem, hogy az általam megélt forma és színélmények másoknak is örömet jelentenek. Műveimben a zeneiséget és a belső fényt keresem, mert a szép hangzás a színek tisztaságában rejlik.”
A Tanítóképző Főiskolán eltöltött több évtized után szívesen emlékezett vissza tanítványaira, akik a mai napig felkeresik, mert a szívükbe zárták, hálásak neki, amiért megszeretette velük a rajzot. A legnagyobb elismerést pedig az jelenti a számára, hogy nem csak művészként, hanem kiváló emberként, pedagógusként tekintenek rá volt tanítványai.
Amikor kiléptem az utcára, újra havazott, de egy pajkos mosollyal az arcomon igyekeztem megkapaszkodni abban a most már nem csak illúziónak tűnő reményben, hogy érdemes megállni, mert a magyar tájak és a festészet gyönyörű, s ezáltal az élet is sokkal szebbnek tűnik. 
