JAZZ

Miles Davis

Miles Dewey Davis III (1926. május 26. – 1991. szeptember 28.) afroamerikai jazz trombitás, zenekarvezető és zeneszerző, a jazztörténet egyik legnagyobb hatású és legkiemelkedőbb alakja. A második világháború végétől a 90-es évek elejéig a jazz szinte minden fontosabb mozzanatánál előtérben volt. Olyan kiváló zenészek kezdték nála pályafutásukat, mint John Coltrane, Herbie Hancock vagy John McLaughlin.

Miles Davis jómódú középosztálybeli családba született 1926. május 26-án az illinoisi Altonban, ahonnan egy évvel később St. Louisba költöztek. Édesapja fogorvos volt, anyja, Cleo Henry, tehetséges zongorista, de Miles trombitát kapott apjától a 13. születésnapjára. Lelkesen tanult játszani a hangszeren egy magántanártól, és 17 éves korától szerepelt a helyi Blue Devils nevű bandában. 1944-ben Billy Eckstine zenekara Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel St. Louisban lépett fel, és néhány hétig Davis helyettesítette a gyengélkedő harmadik trombitásukat. Nem sokkal később érettségizett, és még abban az évben New Yorkba, a jazzélet központjába költözött. Névleg azért, hogy a Juilliard Zeneiskolában tanuljon, de elsődleges célja az volt, hogy újra Parkerrel és Gillespie-vel játsszon.

Hamarosan rendszeres résztvevője lett a harlemi Minton’s Playhouse bebop jam sessionjeinek. 1945 májusában lépett először stúdióba Herbie Fields csapatának tagjaként, ősszel pedig – apja jóváhagyásával – végleg otthagyta a Juilliard-t. 1946 elején Parker felvette kvintetjébe Al Haig, Curley Russell és Max Roach mellé, miután Gillespie otthagyta. Bár eleinte nem nagyon tudta felvenni a „Bird” (Charlie Parker) tempóját, de gyorsan tanult, és hatalmas fejlődésen ment keresztül ebben az időszakban. Los Angelesi turnéjuk során egy belőtt állapotban elkövetett balhé miatt Parkert féléves rehabilitációs kezelésre fogták, erre az időre Davis Charles Mingushoz és Billy Eckstine-hez szegődött. Ahogy Parkert kiengedték, újra együtt játszottak, de 1948 végére számos nézeteltérésük miatt Roach és Davis kiváltak a formációból.

Birth of the Cool

1949-re kialakult Davis innovatív, visszafogottnak mondható játékstílusa. Egyelőre nem kötötte le magát, az év folyamán a korszak legtöbb fontos együttesénél megfordult, és eközben kezdett együttműködni Gil Evans kanadai zeneszerző-hangszerelővel is. Első közös projektjük egy kilencfős szekció, a Tuba Band volt, amelyben egy franciakürt és egy tuba is helyet kapott. Nyugodt, a big bandekére emlékeztető hangzást akartak elérni, miközben a bebop által hozott változásokat is felhasználták. Az eredmény a cool jazz megszületése lett, az elkészült felvételeket később Birth of the Cool címen adta ki a Capitol Records.

Az 50-es évek elején Davis fokozatosan eltűnt a zenei életből. 1950-ben kezdődő heroinfüggősége jelentősen befolyásolta mind játékát, mind emberi kapcsolatait. Ez az időszak azonban nem volt inaktív, legalább 40 alkalommal készített felvételeket. Sok zenésszel került kapcsolatba, akik közül Ahmad Jamal hatott leginkább stílusára, és ekkoriban kezdte rendszeresen használni az ún. wah-wah szordínót, ami szintén hozzájárult hangkarakteréhez. A négy év alatt szemtanúja volt barátja, Fats Navarro túladagolás miatti halálának is, és – észlelve helyzete tarthatatlanságát – több sikertelen kísérletet tett a leszokásra. Végül apja segítségével, több hónapnyi teljes visszavonulással sikerült úrrá lennie szenvedélyén. A nagy visszatérésnek az 1955-ös Newport Jazz Festival tekinthető, ahol csúcsformában szerepelt, szólója a ‘Round Midnight című számban legendássá vált.

Első kvintetje

1955-ben megalakította az első Miles Davis Quintetet John Coltrane (tenorszaxofon), Red Garland (zongora), Paul Chambers (bőgő) és Philly Joe Jones (dob) részvételével. Zenésztársai ekkor még gyakorlatilag ismeretlenek voltak, és többen kérdőre is vonták Davist, hogy mit keres csapatában a tinédzser Chambers, és az amatőr (!) Coltrane. Hat albumjuk közül a ‘Round About Midnight a Columbiánál, a The New Miles Davis Quintet, a Relaxin’, a Steamin’, a Workin’ és a Cookin’ a Prestige-nél jelent meg. Az utóbbi öt lemez anyagának nagyját egy nekifutásra vették fel, méghozzá gyakorlás és ismétlések nélkül. Davis szinte csak a középső regiszterben játszott (néhány akkori kritika szerint azért, mert csak ott tudott), a balladáihoz nagyon illő, lágy tónusban. Új és szokatlan megközelítése valamint a zenészek szenvedélyessége tette ezeket a felvételeket különlegessé, a kvintetet pedig a hard bop egyik legjelesebb képviselőjévé. 1957-ben Davis feloszlatta a csapatot Coltrane és Jones heroinhasználata miatt.

Újra dolgozott Gil Evansszel, a Miles Ahead albumon egy big band kíséretében játszik szólókat, a Porgy and Bess George Gershwin klasszikusain alapuló Evans hangszereléseket tartalmaz, melyek nagy teret adnak Davisnek a témavariációkra. A Sketches of Spain (1959-1960) Joaquin Rodrigo és Manuel de Falla kortárs spanyol zeneszerzők műveinek feldolgozását, és Gil Evans spanyol témájú szerzeményeit tartalmazza. Egy rövid franciaországi kitérő után New Yorkba visszatérve átszervezte és szextetté alakította korábbi kvintetjét Cannonball Adderley felvételével, és a detoxikáláson átesett Coltrane-t is visszavette. 1958-ban készítették el a Milestonest, amelyen egyaránt szerepelnek blues és bebop számok, a címadó mesterműben Davis modális improvizációs technikáját mutatja be.

Kind of Blue

1959. márciusában újjászervezett szextetjével tért vissza a stúdióba. Coltrane, Adderley és Chambers maradt, Jimmy Cobb lett a dobos, a zongorista pedig Bill Evans, „tartalékosként” Wynton Kelly. A két menetben felvett Kind of Blue forradalmi lemez volt, egyfajta kiáltvány, a Birth of the Coolhoz hasonlóan koncepcióalbum. Többek szerint a jazztörténet legjobb és legfontosabb albuma, a RIAA adatai szerint minden idők legnagyobb példányszámban eladott jazzalbuma. Az elméleti háttér nagy részben George Russelltől származik, amely ebben a műben szinergiába került a kompozíciókkal, a munkamódszerrel és a személyes inspirációkkal.

A következő évben Davis feleségül vette Frances Taylor énekes-táncosnőt, akivel már hét éve ismerték egymást. Egy európai körút után Coltrane saját kvartetje kedvéért végleg otthagyta Davist, ezután egymást követték helyettesítői, többek közt Sonny Stitt és Hank Mobley. 1963-ban hosszúéletű kísérőszekciója, azaz Kelly, Chambers és Cobb is távoztak. Ezután néhány héten belül új csapatot verbuvált: George Coleman tenorszaxofonost, Ron Carter bőgőst, Tony Williams dobost és Herbie Hancock zongoristát.

Második nagyszerű kvintetje

Coleman nem igazán tudott beilleszkedni, és 1964. nyarán Davis meggyőzte Wayne Shortert, hogy kedvéért hagyja ott Art Blakey Jazz Messengersét. Ezzel létrejött a második nagyszerű Miles Davis kvintet, ismét fiatal tehetségekből. Shorter lett a zeneszerzőjük is, több száma is standarddá vált később. Az E.S.P. (1965) volt az első kiemelkedő albumuk, amit követett a Miles Smiles (1966), a Sorcerer (1967), a Nefertiti (1967), a Miles in the Sky (1968) és a Filles de Kilimanjaro (1968). Modális improvizációs megközelítésük jelentősen eltért a bebopban alkalmazottól, és „time no changes”, valamint „freebop” néven lett ismert. 1967-től Davis zenekarai a koncerteket egy folyamként játszották le, csak a dallam változása jelezte egy új szám kezdetét, szünet nem. A fúziós zene előszeleként a Miles in the Skyon és a Filles de Kilimanjaron bemutatkozott a basszusgitár, az elektromos zongora és gitár, és előfordultak rock-irányultságú dallamok is. A Filles de Kilimanjaro második felének felvételén már Chick Corea és Dave Holland váltotta Hancockot és Cartert.

Bitches Brew

A hatvanas évek végére a beat, a rock és a hippimozgalom elavulttá tették a jazzt, és Davis is egyre inkább múltbeli figurává vált. Ő azonban ezen is változtatni tudott két korszakalkotó albumával. Az 1969. februárjában egy szakaszban felvett In A Silent Way meglepően modernnek hangzik ma is. Shorter szopránszaxofonnal, Corea és Hancock elektromos zongorával, Joe Zawinul – a címadó dallam szerzője – orgonával, John McLaughlin elektromos gitárral szerepelnek, és továbbra is Holland a bőgős és Williams a dobos.

A Bitches Brew-t augusztusban vették fel, a csapat létszáma tizenkettőre bővült, Willimas távozása miatt Jack DeJohnette került a dobok mögé. A zenészek nagyjából az évtized elejétől kísérleteztek jazz, soul, rock dallamok kombinálásával, de a koncepciót ekkor tették a publikum számára is befogadhatóvá. Davis úgy hozta ki zenészeiből a legjobbat, hogy saját bevallásuk szerint a felvételek során gyakran fogalmuk sem volt, mi történik, állandóak voltak a leállások és újrakezdések vagy folytatások. Épp ezért fontos kiemelni Teo Macero producer szerepét, aki összeillesztette a darabokban felvett számokat, és bizonyos motívumokat kiragadva megszerkesztette az albumokat (szemléltetésként: a végső formájában 38 perces In A Silent Wayhez 27 percnyi anyag állt rendelkezésére).

Jazz-rock korszak

Annak ellenére, hogy a 20 perc körüli absztrakt számok nem voltak rádióban játszhatók, a Bitches Brew 1976-ra aranyalbum lett (több mint félmillió példányban kelt el). Amíg a rock világában egyöntetűen pozitív volt a fogadtatása, jó néhány jazzkritikus nem tudott mit kezdeni vele, és „zajnak” vagy „dollárjel zenének” titulálták. Saját zenekaruk révén Zawinul (Weather Report), McLaughlin (Mahavishnu Orchestra), Corea (Return to Forever) és Hancock (The Headhunters) is a fúziós zene – jazz-rock vagy jazz-funk – kulcsfigurájáva vált később.

Karlheinz Stockhausen csellista zenéje újfent kreatív korszakott eredményezett Davisnél 1972 után, bár ez csak rövidebb ideig tartott. Azokat a számokat, melyeken érezhető Stockhausen hatása, „űrzenének” nevezte el közönsége. Az On The Corner albumon funk elemeket ötvözött tradicionális jazz dallamokkal, célja a fiatal afro-amerikai közönség elérése volt, de értetlen fülekre talált. Ezután teljesen új csapatot szedett össze olyan zenészekből, akiknek nem sok tapasztalatuk volt a jazz területén. Az eredmény (In Concert, 1972) nem elégítette ki Davist, így továbblépett. A következő – Pete Cosey, Reggie Lucas gitárosból, Michael Henderson basszusgitárosból, James Mtume ütősből és Al Foster dobosból álló – formációja két évig egyben maradt, Davis ekkoriban billentyűs hangszerekkel és szintetizátoros trombitával szerepelt. Ízületi gyulladás miatti fájdalmai rendszeres alkoholizáláshoz és kokainfogyasztáshoz vezettek, és műtétekre is szüksége volt.

1975 júliusától Davis mintegy hat évre eltűnt a nyilvánosság elől. Ennek oka eleinte általános kimerültsége és a műtéteiből való lábadozás lehetett, de valószínűleg drog- és gyógyszerfüggősége is közrejátszott, továbbá belefáradt abba, hogy sokan nem értették és kritizálták állandó útkeresését. Abbahagyta a rendszeres gyakorlást, vendégei elbeszélése szerint a nap 24 órájában ment nála a televízió, és alig hagyta el rendetlen lakását. Ebben az inaktív időszakban készült felvételei jórészt kiadatlanok maradtak.

80-as évek

1979-ben egy színésznő, Cicely Tyson lépett Davis életébe, és segítségével Davis újra leküzdötte a heroinfüggőséget, és visszaszerezte zene iránti lelkesedését. Visszatérő albumának (The Man With The Horn) anyaga 1979. és 1981. közötti felvételekből származik, ezért a kiadványért a kritikusok egyáltalán nem lelkesedtek, de jól fogyott; fellépése a Newport Jazz Festivalon viszont pozitív visszhangokat váltott ki. Új zenésztársai voltak John Scofield és Marcus Miller, valamint a producer és billentyűs Robert Irving III, akikkel Európában is turnézott. Az 1985-ös You’re Under Arresten popszámok interpretációival bővítette repertoárját, Cyndi Lauper Time After Time című balladáját és Michael Jackson Human Nature-jét dolgozta fel. A Columbia Records új sztárja Wynton Marsalis volt ebben az időben, akivel Davisnek több konfliktusa is támadt, a sajtóban egymást kritizálták. Mindezek következményeként Davis szerződést bontott a Columbiával, és aláírt a Warnerhez, első albuma náluk a Tutu (1986) volt. A felvételen Davis a teljes rendelkezésére álló elektronikai „arzenált” bevetette: programozott szintetizátorokat, dobgépet, hangmodulátorokat. A fogadtatás elsöprő volt, és a következő évben egy Grammy-díjat eredményezett. Ebben az időszakban folyamatosan turnézott állandóan változó zenészeivel, és több filmzenét is készített. Utolsó két lemezét csak halála után adták ki, a Doo-Bop egy hip-hop hatásokat mutató stúdióalbum volt, a Miles & Quincy Live at Montreux-n Quincy Jonesszal játszott az 1991-es Montreux Jazz Festivalon a negyvenes-ötvenes évek reportoárjából – évtizedek óta először. 1991. szeptember 28-án hunyt el a kaliforniai Santa Monicában.

Miles Davis, a jazzikon

Amennyire kitárulkozó volt a színpadon, annyira volt zárkózott a magánéletben. Nem is annyira ismerőseivel (akiket többnyire ő válogatott meg), inkább a körén kívül esőkkel szemben. Életrajzírója, Quincy Troupe feljegyzett néhány esetet, amikor Davis egyszerűen tudomást sem vett arról, hogy idegenek hozzá szóltak, vagy rosszabb esetben gorombán elutasító volt.

Miles Davis nem haladt a korral, a kor haladt utána. Az újítás vágya hajtotta, és kiváló érzékkel választott partnereket maga mellé céljai eléréséhez. A kiszemelt fiatal zenészek, akikkel igen gyakran nagyszerűt alkotott, később maguk jogán is elsőrangú előadókká, zenekarvezetőkké váltak. Vitathatatlan helyet szerzett a jazz történetében mint a legnagyobb zenekarvezető és a változások katalizátora. Bár kísérletei nem mindig voltak sikeresek, és időnként teljes értetlenség kísérte őket, sosem voltak öncélúak. Miles Davis hatása a 20. század zenéjére felbecsülhetetlen.

Grammy-díjak

1960, Jazz Legjobb Szerzemény (Best Jazz Composition Of More Than Five Minutes Duration),
Sketches of Spain
1970, Jazz Legjobb Előadás (Best Jazz Performance, Large Group Or Soloist With Large Group),
Bitches Brew
1982, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Soloist), We Want
Miles
1986, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Soloist), Tutu
1989, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Soloist), Aura
1989, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Big Band), Aura
1990, Grammy Életmű Díj (Grammy Lifetime Achievement Award)
1992, R&B Legjobb Hangszeres Előadás (Best R&B Instrumental Performance), Doo-Bop
1993, Jazz Legjobb Együttes Előadás (Best Large Jazz Ensemble Performance), Miles & Quincy
Live at Montreux

Wallace Roney

„The evolution of jazz was like the evolution of religion, that Moses to Jesus to Mohammedto Baha’u’llah was like Louis Armstrong to Roy Eldridge to Dizzy to Miles…”

A trombitás WALLACE RONEY azon kevés mai jazzmuzsikusok egyike, aki még személyesen a legnagyobb Mesterektől tanulhatta a jazzmuzsika rejtélyeit, és akinek zenei fejlődését hangszerének olyan mágusai felügyelték, mint Clark Terry, Woody Shaw, Dizzy Gillespie, vagy maga a Király, MILES DAVIS.

1960. május 25-én született Philadelphiában. Szüleinek házában állandóan szóltak a jazzlemezek, 5 évesen már zeneórákra járt. Egy év múlva kezdett trombitán tanulni és mint kivételes tehetség, 7 évesen ösztöndíjjal vették fel Philadelphia legjobb zeneiskolájába, a Settlement School of Music-ba, ahol a Philadelphiai Orchestra első trombitása, Sigmund Herring tanítványa lett. Csodagyerekként már 12 éves korában a Philadelphiai Fúvósegyüttes tagja lett, melyet – az Orchestra részeként, – Ormándy Jenő igazgatott, aki figyelemmel kísérte Wallace fejlődését. Ekkor ismerkedett meg egyik példaképével, CLARK TERRY-vel, aki az új tanára és első mentora lett. Mivel elsősorban a jazz érdekelte, Clark Terrytől többet tanulhatott a jazzben alkalmazott technikákról, légzésről és artikulációról, mint előtte bárkitől. Rövidesen átkerült washingtoni Duke Ellington School of the Arts-ba, ahol a Baltimore Symphony Orchestra szólistája, Langston Fitzgerald mellett csiszolta tovább tudását és tanulta meg, hogy minden nehézség ellenére mindíg a tökéletességre törekedjen.

15 évesen játssza első koncertjeit Cedar Walton zenekarával (a dobos Billy Higgins), majd találkozik másik nagy példaképével, DIZZY GILLESPIE-vel. Gillespie szintén a szárnyai alá veszi a tehetséges fiatalembert és olyan szédítő improvizációs technikára és frazírozásra tanítja meg, melyet csak ő tudott. Ekkor már Philly Joe Jones is hívta New Yorkba és egy újabb idol, WOODY SHAW is pártfogásába vette, de tovább akart tanulni. Beiratkozott a Howard Egyetemre (tanára Fred Irby) és párhozamosan járt a fúvós körökben nagy tekintélynek örvendő Dr. Donald Reinhart kurzusára is. Tanulmányait Bostonban, a Berklee School Of Music-ban folytatta és játszott Joe Henderson és Dollar Brand (Abdullah Ibrahim) együttesében, de közben szó szerint szegénységben élt, mivel pénzéből jóformán csak a tandíjra tellett.
Igaz volt ez annak ellenére is, hogy a DOWN BEAT 1979 és 80-ban „Az Év Legjobb Fiatal Jazzmuzsikusának” választja, munkát azonban jórészt csak alkalmi zenekarokban talált.

1983-ban a Carnegie Hallban fellép legnagyobb példaképe, MILES DAVIS előtt, annak születésnapi partiján. Aztán egy este a manhattani Bottom Line-ban játszik (kölcsön trombitán…), amikor lemegy meghallgatni Miles. A barátságtalan és főleg a fiatal trombitásokkal kíméletlen sztárnak azonban tetszik a ragyogó képességű, intelligens fiatalember játéka és pártfogásába veszi.
Először is megajándékozza egyik saját hangszerével, majd később – Miles esetében teljesen példa nélkül állóan, – tanítványává fogadja!
Davis tanítja meg az intuitív, melodikus játékra és a kompromisszum nélküli, magas szintű kreativitás fontosságára. Kapcsolatuk egészen Davis haláláig töretlen marad, 1991-es montreaux-i közös fellépésüket legszebb lapjain őrzi a jazztörténelem.

A Miles-szal való találkozást követően beindult Roney pályafutása. 1984-ben játszott ORNETTE COLEMAN-nel a „The Sacred Mind of Johnny Dolphin” szimfónia premierjén, majd Don Cherry halála után Ornette „Classic Quartet”-jében. 1985-ben a legendás ART BLAKEY hívta meg, akinél előbb a Bigband, majd – Terence Blanchard helyét elfoglalva, – a JAZZ MESSENGERS tagja lett.
Ezután TONY WILLIAMS zenekarának tagja évekig, ahol olyan partnerei voltak, mint Mulgrew Miller és Charnett Moffett.

1991-ben Miles Davis személyes kérésére fellép vele MONTREAUX-ban, mely – mint később kiderül, – Miles utolsó fellépése volt korábbi sikereinek színhelyén. A koncerten Davis 30 év után először játszotta újra „straight-ahead” korszakának világszámait és óriási visszhangot váltott ki a jazz-zene világában. A koncertfelvétel később GRAMMY-díjat kapott. Játékának elismeréseként ekkor kapja meg Wallace Roney Miles Davistől annak híres, mélyvörös színű mesterhangszerét.

„Máig könnyeket csal a szemembe az az összhang, ahogy azon a koncerten játszottak. Miles szinte a fiaként tekintett Wallace Roneyra…” Herbie Hancock

Davis halála után (1991. szeptember 28. ) Wayne Shorter, Herbie Hancock, Ron Carter és Tony Williams (ex-V.S.O.P.) „Tribute To Miles” címmel újáalakították a sokak által minden idők legjobb jazz-zenekarának tartott egykori Miles Davis Quintetet, melynek trombitaszólamára Wallace Roney-t hívták meg. Az emlékturnét 1994-ben hasonló címmel kiadott lemez követte, mely Roney második GRAMMY-díja lett. (Harmadik Grammy-díját a legjobb hangszerszóló előadásáért kapta az ex-Steely Dan, Doobie Brothers énekes, Michael McDonald egyik szólólemezén.)

1993-96 között tagja volt CHICK COREA ALL-STARS együttesének (Bob Berg, Kenny Garrett, John Pattitucci, Vinnie Colaiuta, Dave Weckl).

És akikel játszott még: Elvin Jones, David Murray, Curtis Fuller, Gerry Mulligan, Joni Mitchell, Sonny Rollins, Randy Weston, Carol King, McCoy Tyner, Bill Evans, Kenny Baron, Gary Thomas, Lionel Hampton, Cindy Blackman, Rodney Jones, Jacky Terrasson, Christian McBride, Ravi Coltrane, Chico Freeman, Geri Allen, Pharoah Sanders, Cyrus Chesnut, Will, Calhoun, David Sanborn, Michael Brecker, Buster Williams, Jay McShann, Me’shell Ndegéocello, Adam Holzman, Lenny White…

Saját együttesét 1993-ban alakította, melyben szaxofonista testvérével, Antoine Roney-val mind a mai napig sikeresen koncertezik.

Al Foster

A virginiai születésű, ám fiatal korát már New Yorkban töltő Al Foster hatvan évvel ezelőtt, 10 éves korában kapta meg első dobfelszerelését. Nagybőgős édesapja bátorítására hallás után játszotta a kor, elsősorban Max Roach felvételeit.

Karrierjének legfontosabb lökését az 1972-ben kezdődő hároméves periódus jelentette. Miles Davis – akkoriban már kifejezetten jazz-rock-os hangzásvilágú – zenekarába kapott meghívást, ahol a „dobverő-stafétát” Jack DeJohnette-től vehette át. Néhány évvel később, kisebb megszakítás után újra csatlakozott a trombitás zseni formációjához, és egészen 1991-ig, Davis haláláig tagja és meghatározó egyénisége maradt zenekarának.

Pályája későbbi szakaszában olyan nevekkel játszott együtt, mint Sonny Rollins, Herbie Hancock, Dave Holland, Chick Corea, Bill Evans, Branford Marsalis, John Scofield, Sting, John McLaughlin, Michel Petrucciani, Michael Brecker, Kenny Garrett és sokan mások. Al Foster pályájáról sokat elárul, hogy hivatalos biográfiájában a fenti lista közel harminc névből áll mely végén – nem csak udvariasságból – a “csak néhányat említve” megjegyzés olvasható. Al Foster végigmuzsikálta, sőt most is aktívan muzsikálja egész életét, és ezzel együtt a dzsesszzene majdnem teljes történetét.

Pályafutása során Miles Davissel az alábbi albumokon szerepel:
• On the Corner (1972)
• In Concert: Live at Philharmonic Hall (1973)
• Big Fun (1974)
• Get Up with It (1974)
• Dark Magus (1974)
• Agharta (1975)
• Pangaea (1975)
• The Man with the Horn (1981)
• We Want Miles (1981)
• Star People (1983)
• Decoy (1984)
• You’re Under Arrest (1985)
• Amandla (1989)