Amikor útnak indult Rióba, inkább a félelmei kerültek előtérbe, mint a vágyai.
Szerintem ez természetes, hiszen minden szempontból nagy utazás előtt álltunk – mondja Suba Róbert. – Féltem a repüléstől, hiszen ilyen hosszú útra még nem vállalkoztam sosem. Nem tudtam a szervezetem miként reagál majd, milyen fájdalmaim lesznek, hogy hat rám az egész tortúra, ami szerintem ép embereknek is sok. Eddig egy Moszkva-Budapest út volt a leghosszabb repülésem, most tizenegy óra állt előttem. Fel is duzzadt a lábam, de szerencsére nem olyan vészesen. A versenyre visszaállt minden. De féltem a fertőzésveszélyektől, milyen lesz a higiénia, ami minket parasportolókat még jobban érint talán, mint az épeket, és féltem a helyi közlekedéstől is, hogy mennyire fog megviselni minket a napi két óra utazás a szállás és a Rodrigo Freitas Lagúna között. És az sem volt mindegy, hogy milyen körülmények között tudunk majd vízre szállni. Az elődöntő előtti napom például annyira fújt a szél, olyan tarajos hullámok voltak, hogy egyszerűen képtelenség volt beállni a rajtgépbe. Az én kategóriámban is nehezen ment ez a versenyzőknek, többen be is borultak a vízbe. Aztán az elődöntő napjára jobbak lettek a körülmények, a döntőre pedig szélcsendben tudtunk kimenni a pályára. Igaz, a rajtomra erősebb oldalszél lett, így én inkább a biztonságra törekedtem. Talán emiatt is beszorultam a rajtnál, lassú volt a reakcióidőm, de a folytatásban sikerült erős iramot mennem, érmet nyernem. S csak 45 ezreddel maradtam el az első helytől.
Álmaiban szerepelt ez az eredmény?
Tudtam, hogy öt olyan versenyző van a mezőnyben, aki képes jó eredményt elérni. Éppen ezért úgy fogalmaztam, szeretnék az első hat között zárni. Nyilván éreztem, hogy a dobogóra is esély lehetek, de mivel századok, ezredek döntenek, így jobb a realitások talaján maradni.
Szívesen beszél arról, hogyan került erre a pályára?
A balesetemre gondol? Nincs ezzel bajom. Egy 1500 méterről történő ejtőernyős-ugrás során összegubancolódott az ernyőm és Kecskemét közelében bezuhantam egy tanyába. Elszakadt a gerincvelőm, deréktól lefelé lebénultam. De gyakorlatilag már a kórházi ágyon sportolni kezdtem. Korábban is része volt az életemnek a sport. Az iskolában először atletizáltam, majd kézilabdázni kezdtem, be is kerültem a városi csapatba. A napi edzések mellett rendszeresen úsztam és konditerembe is jártam, hobbiból pedig ejtőernyőztem. Szóval nem volt unalmas az életem. A balesetem után tudtam, hogy nem adhatom fel, azonnal keresgélni kezdtem a lehetőségeket. Korábban a Felső-Tisza vidékén kenutúráztam a barátaimmal, nagy hatással volt rám a környezet, a táj, a szabadságérzet, így a kenu felé fordultam. Ráadásul volt egy lehetőség arra, hogy Ibizán részt vegyek egy quadratlon versenyen, így a Velencei tavon edzettem. Ám mivel ekkor még a sportág nem szerepelt a paralimpia programján, így nem volt nagy a támogatottsága, sokkalta nehezebb körülmények között sportolhattam, mint most, így inkább a vívást választottam. Párbajtőr-tőr szakágban indultam Világkupa-versenyeken Varsóban, Lonatóban is, idővel azonban választanom kellett a sport és a főiskolai tanulmányaim között és utóbbira tettem le a voksomat. A Budapesti Műszaki Főiskola gazdasági karán végeztem, aztán elhelyezkedtem, több állásban is dolgoztam.
Fogyatékkal élőként nehéz volt munkát találnia?
Nem egyszerű, de nekem sikerült. Egy létszám leépítést követően azonban én is utcára kerültem és szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkortájt dőlt el a parakajak is felkerül a riói programra. Én pedig úgy éreztem, hogy meg kell ragadnom ezt a lehetőséget.
A helyére került?
Igen, megtaláltam a boldogságomat. Sportolhatok, van munkám is, nincs miért panaszkodnom, mert valójában úgy tudom élni az életemet, mint korábban.
Ehhez a szemlélethez kell plusz akarat?
A szemlélethez nem. Abban nincs semmi különleges, hogy az ember a balesetét követően is tartalmasan szeretné élni az életét. Az életvitelünkhöz azonban hozzáadódnak plusz feladatok, amelyeken dolgozni kell. Az épek esetében fel sem vetődnek olyan problémák, mint nálunk. Hogyan, miként jutunk el az edzésre, megoldható-e a higiénia, hogy fürdünk, hogy használjuk a mellékhelyiséget, és mivel nem érezzük az alsó végtagunkat, hogyan óvjuk meg magunkat a karcolásoktól, sérülésektől, felfekvésektől. Én szerencsés embernek tartom magam, mert elfogadó közegben sportolhatok, az edzőim, Csamangó Attila és Győrfi Tamás hozzáállása egyedülálló, empátiával, szakmaisággal, kreativitással kezelik az én sportolásomat, innovatívak, ami nagyon tetszik nekem. Ugyanakkor a kapcsolatunkban nincs jelen a fogyatékosság, ugyanúgy kezelnek, mint annak idején az edzőim, amikor még én is ép sportoló voltam. Szabó László, a Magyar Paralimpia Bizottság elnöke mondta, hogy az a fontos, az emberek ne úgy nézzenek ránk, mint egy szegény, elhagyatott kiscicára, hanem úgy mint egy sportolóra.
Mi a tapasztalata ezen a téren?
Akik ismernek, azok a sportolót látják bennem. Természetes, hogy ott vagyok a konditeremben, az uszodában, hogy elvégzem a feladataimat, hogy kőkeményen odateszem magam én is. Kiskunhalason, egy kisvárosban élek, sportolok, ismernek, s ezzel kapcsolatban nincs bennük kérdőjel. Értékelik, hogy van bennem erő és akarat, ilyen egyébként Varga Kati is a csapatból, aki szintén nagy küzdő, igazi tigris. Ezzel Katit szeretném dicsérni, ugyanakkor azt is hangsúlyozni akarom, hogy nem vagyok különleges eset. És jó, hogy ezt nem is éreztetik velünk. Nem csak a világversenyeink integráltak, a sportágunkban az ép sportolók teljesen elfogadóak velünk, a felkészülés és a versenyek alatt is szót értünk egymással, nyitottak, érdeklődőek, segítőkészek. És ez is visz tovább bennünket az úton.
Ahogy beszél, már biztosan meg is fogalmazta magának a következő célt is…
Hát persze! Szeretnék ott lenni a tokiói olimpián is és azért közben egy világbajnoki aranyéremnek is nagyon tudnék örülni.
