Idejekorán jegyezzük meg ezt a nevet: Jean Rondeau! A csodagyerekként indult, hamarosan még csak huszonhatodik születésnapját ünneplő párizsi csembalóművész egészen meglepő, elképesztő, izgalmas, és lenyűgöző víziókkal állt elő a jól ismert és számtalanszor feljátszott Bach-csembalóversenyekkel kapcsolatosan – új Warner-Erato lemezén.
A zenetörténeti rátekintéseiben is túlzó romantikus szemlélet nyomán alakult ki az a közvélekedés, miszerint a Bach-fiúk csak zseniális édesapjuk árnyékában éltek, alkottak – s ekképpen zenei hagyatékuk is csak valamiféle halvány lenyomata apjukénak. Johann Sebastian Bach persze az egész európai zenetörténet egyik – ha nem „a” – legnagyobb alakja, tehát az összehasonlításokban egyedülálló magasság. De ezzel együtt fiai: különösen a „berlini” vagy „hamburgi” Bachként emlegetett Carl Philip Emanuel, valamint a „londoni” vagy „katolikus” Bachként aposztrofált Johann-Christian Bach alkotói pályája nemcsak a maga korában aratott osztatlan elismerést a kortársak – köztük olyan nagy zeneszerzők: mint Mozart – körében. Rájuk ma, mint zseniális, korukat meghatározó, a klasszikus esztétikát megalapozó mesterekre tekintünk; s rajtuk túl más Bach-fiúk: például Wilhelm Friedemann hagyatéka is figyelemre méltó.
Főképpen így van ez, amióta lemezeken is meghallgathatjuk fennmaradt és újra felfedezett darabjaikat; s a korhű előadói gyakorlat igazságot szolgáltat nekik. Elég csak kézbe venni Jean Rondeau és társai nagyszerű új megjelenését, és máris megértjük: micsoda fontos szerepet töltöttek be apjuk mellett a fiúk is! Ezek a jól sikerült, egymástól merőben másképpen artikulált, minden tekintetben átgondolt és felkészült előadások szépen reprezentálják az „öreg Bach” zenéjének szépséges fenségét – de a rajta túllépő új kor megváltozó esztétikáját is.
Persze mindehhez egy olyan rálátással rendelkező muzsikus is szükségeltetik: mint amilyen a francia Jean Rondeau. Felvillanyozón érdekes lemezt készített a korhű gyakorlat szerinti kis erők felhasználásával: mindösszesen két hegedű (Sophie Gent, Louis Creac’h), valamint egy-egy mélyhegedű (FannyPaccoud),gordonka (Antoine Touche),bőgő (Thomas de Pierrefeu), és fagott (EvoleneKiener) alkotja a csembalójátékát kísérő, egyénileg is virtuóz muzsikusokból álló zenekart. A megsokszorozott, és a kis zenekari létszámot tekintve ugyancsak erőteljes basszusnak köszönhetően a hangzás az eddig hallott előadásoktól merőben különbözőn mélyen telt, ritmikus, és a kor gyakorlatához illeszkedőn akár hangsúlyozottan táncszerű – deJean Rondeau nem csak ezzel lep meg, és mond valami mást, mondjuk Johann Sebastian Bach d-moll f-moll csembalóversenyéről.
A kíséretet ellátó szólisták ugyanis valóban szólisták: mivel kvázi önálló szólamokat játszanak szépen kidolgozott díszítésekkel; s ettől kimondottan versenyszerűek, kamarazenei szövetűek lesznek a versenyek. Ráadásul az előadók egészen másképpen állnak hozzá tempó és formálás tekintetében a nagy barokkot reprezentáló két műhöz, mint Johann-Christian Bach f-moll versenyéhez vagy a Rondeau által rekonstruált Wilhelm Friedemann Bach: G-dúr szonáta részlethez; vagy mint Carl Philip Emanuel Bach: d-moll versenyéhez. A rokokó kifinomult szépsége vetélkedik – a Sturm und Drang száguldó féktelenségével, a simogató kéz – az ökölbe szorulttal.
Lenyűgöző előadások, nagyszerű víziók füzére ez a lemez; természetesnek és logikusnak ható megközelítések szórakoztatnak bennünket. Szinte olyan költői képekben fűződik fel a zene egyetlen központi fonálra: a csembaló szólójára; mint az igényes borító és füzet fekete-fehér művészi képei és lírai szövegei. Minden apró részletre kiterjedőn egységes a koncepció, Jean Rondeau a csembaló mellől biztosan kézben tartva a zenekart és a művészeti arculatot irányít.
Komlós József JR
