A lengyel szimfonikus nagyzenekar: a Sinfonia Iuventus első lemezével jelentkezik a Warner lemezkiadónál – mégpedig egy rendkívül érdekes tematikájú, jól sikerül dupla albummal.
Ez mindenképpen egy olyan megjelenés, melyre a komolyzenei ínyencek felkapják a fejüket – hiszen mind a művek, mind az előadók kapcsán kíváncsiságot kelt. A két szovjet zeneszerző: Prokofjev és Weinberg személye más szempontból érdekes – előbbi kétségtelenül a XX. század egyik legjelentősebb komponistája, a neoklasszicizmus egyik megteremtője. Prokofjev mégis furcsa helyzetben van még a lemezkiadáson belül is, ha nagyzenekari kompozícióit nézzük: balettjeit szinte már-már idézet-szerűen ismerjük, talán még nagyszerű zongoraversenyiből is viszonylag sok felvétel készült; de szimfóniáit – az I. „Klasszikus” kivételével viszont nem játsszák rongyosra. Aztán külön idegenkedésre ad okot sokaknak a talány is, hogy miért kellett visszatérnie Párizsból Sztálin rém-birodalmába? Talán az itt szereplő szimfónia erre is némi válasz ad.
Prokofjev II. szimfóniája ugyan nem volt nagy siker, az aztán következő kettő pedig operáinak anyagát használta fel; de az V. szimfónia már egyöntetű diadalmenetet hozott: igazi mestermű, és a szerző egyik legjelentősebb, legismertebb műve. A háború alatt: 1944-ben keletkezett, és csakúgy, mint a három évvel korábbi Háború és béke című operája, az orosz hazaszeretet tiszta és szép megnyilvánulása. „Nem tudom elmondani, honnét vettem ezt a témát. Bennem született meg, és követelte, hogy kifejezzem. A zene belőlem van. Beleadtam a lelkemet.” – mondta róla.
Háborús szimfónia ugyan, de más hangütéssel, mint Sosztakovicséi – kinek köréből a lengyel születésű szovjet zeneszerző: Mieczysław Weinberg is érkezett. Mojsze Vajnberg varsói zsidónak született; húsz évesen, 1939-ben a nácik elől menekülve kényszerült elhagyni szülőföldjét, hogy aztán élete további részét a Szovjetunióban élje le. Nemcsak ő rajongott Sosztakovicsért, de az is nagyra értékelte Weinberg művészetét – mint ahogy Gilelsz, Kogan, Rosztropovics, és a két Sanderling is.
Az itt felvett V. szimfóniát hallgatva Weinberg értékes művet alkotott, de emeljük ki, hogy jellemes ember is volt. Prokofjevvel és az említettekkel együtt ő is ellenszegült a sztálini terrornak; még akkor sem tört meg, mikor apósát az orvos-perekben kivégezték. Személyesen Sosztakovics próbált írni Weinberg érdekében Berijának, mikor letartóztatták a feleségét és a lányát. Lélekben is orosszá vált, sőt 1996 januárban, kevesebb, mint két hónappal halála előtt, végül meg is keresztelkedett az ortodox rítus szerint.
Mieczysław Weinberg önmaga művészi jogán is, és nem csak, mint a „zsdanovscsina” egyik áldozata, a szovjet-orosz zenetörténet egyik érdekes alkotója. Sőt nem egy zenetörténész és zenész szerint a korszak harmadik legnagyobb szovjet zeneszerzője; de műveit csak mostanában kezdik felfedezni és lemezre venni. E sor egyik fontos fejezetét jelentik a lengyel művészek törekvései, erre születése folytán méltán is tarthat számot.
A lengyel-izraeli maestro: Gabriel Chumra és a Sinfonia Iuventus különösen szívügyének tekinti – ezt az V. szimfóniából készített felvételük is jól példázza. Az 1962-ben írt mű nyugtalanító, érdekes nagyzenekari szimfónia, némi jiddis népzenei hatással, de még több zenébe rejtett politikai utalással. Olyan felfedezés, mely nagyon érdekes adalék a kor erőszakkal háttérbe szorított, és máig alig feltárt kulturális életéből. A sötét idők után a nyomasztó pangás ideje következett – talán ezt is érzékletesen festi le a tonális, jól megírt, rejtélyes darab.
A Garbriel Chmura által alapított és vezényelt lengyel együttes: a Sinfonia Iuventus harminc év alatti válogatott zeneakadémistákból és frissen végzett zenészekből álló nyolcvan tagú szimfonikus nagyzenekar. Most hallottam először őket, dirigensükkel együtt igen jó benyomást tettek részleteiben is kidolgozott, plasztikus előadásukkal, odaadó zenélésükkel.
Komlós József JR
