Miután nagy sikerrel játszotta Bartók I. szonátáját MarthaArgerich társaságában, a francia sztár-hegedűs – az ő szavaival fogalmazva – „a két hegedűverseny egészen különleges univerzuma” felé fordult. Az így megszületett megragadó élményt kínálja a Warner Classics új kiadványa CDés 33-as vinyl lemez formátumban egyaránt.
Bartókot játszani minden művész számára meglehetősen problematikus vállalkozás. Nemcsak technikailag, hanem a mögöttes tartalom miatt legalább annyira. Nyilvánvaló, hogy minden alkotó műve mögött – még belemagyarázások nélkül is – felsejlik egy másik valóság is, mint amit első hallásra gondolnánk; de Bartók művészete egyszerre nagyon mélyen magyar és ugyanannyira mélyen nemzetközi is, és jó esetben a magyar népzenén felnőve, magyar füllel hallgatva számunkra mások a hangsúlyok.
Régóta megy a vita, hogyan szabad játszani Bartókot: de mivel Bartók Béla művészete már az első perctől internacionálissá lett, és azóta is az a legnagyobb művészek által – azt hiszem, a válasz csak az lehet, hogy bármilyen szuverén művészi megközelítés megállja a helyét, csak színvonalas legyen. Itt van például ezen a lemezen az 1907-ben Geyer Stefinek írt szerelmi vallomás: az I. hegedűverseny, mely csak fél évszázaddal később, a művésznő hagyatékából vált ismertté. Mellette pedig a Székely Zoltánnak harminc évvel később komponált II. hegedűverseny – mely a bartóki életmű egyik csúcspontja: Beethoven, Mendelssohn és Brahms hegedűversenyének szintjén beszélnek róla.
Bartók zenéje a magyar népzenéből, magyar hangulatokból is táplálkozik – de ezzel együtt Bartók az egyik legnagyobb XX. századi zeneszerző. Másképpen kezeli a magyar zenei örökséget, mint Kodály vagy Weiner – ezért a nagyközönség számára talán nehezebben értelmezhető, a korszak nemzetközi trendjeibe illeszkedik. Bartók túllépett a neoklasszikus formákon, a kor egyik legnagyobb hatású újítója lett. Minderről tisztán és világosan árulkodik ez a két hegedűverseny: az I. késő romantikusan népies világa mellé egy avantgárd elemekkel telitűzdelt, erőtől duzzadó II. társul.
RenaudCapuçon letisztult, logikus játékkal érteti meg és tárja fel ezt a két különböző világot a hallgató előtt. Leheletfinom líraiságától, melankolikusan ábrándos hegedülésétől messze áll az a fajta rusztikusabb megközelítés, melyet az ötvenes évek nagy hegedűseinek Bartókjában, vagy esetenként a született magyar hegedűsök felfogásában hallunk. RenaudCapuçon játéka olyan áttetsző, mint a tiszta víz, úgy építi fel az érzelmeket, úgy enged belátni a zenei szövet mögé, mintha vigyázva fellebbentene egy áttetsző tüllfüggönyt.
RenaudCapuçon előadásában Bartók két hegedűversenye talán megközelíthetőbb, könnyebben érthető – ámbár a szépség sosem fedi el az érzelmi töltést, nem oltja ki a drámaiságot. Magas szinten megteremtett egyensúly ez, melyet kiváló partnerként az egyik legjobb európai zenekar: a Londoni Szimfonikusok – vezető karmesterük: Francois-Xavier Roth vezetésével csak tovább erősítenek és színeznek. A szólista és a zenekari szólisták – példának okán a fúvósok –egyes esetekben szinte kamarazenei együttműködése kitágítja, másfajta megközelítésbe is helyezi a jól ismert versenyeket.
Komlós József JR
