Több oldalról közelítve is zenei csemege a Les Vents Francais – azaz „A francia fúvósok”
dupla CD-je. Egy részint olyan kevéssé ismert zeneszerzők alkotásait: konkrétan sinfonia
concertante darabjait hallhatjuk, mint Danzi, Pleyel, vagy Devienne. Másrészről: mindezeket színes, örömteli, élvonalbeli előadásban.
A Warner Classics új megjelenésén a lemezeiken már korábban több ízben is szereplő
szupercsapat: a Les Vents Francais áll a középpontban. Ők viszik a szólistaszerepet a
ritkaságszámba menő darabok előadása folytán, meg hát az Emmanuel Pahud ‒ fuvola,
Francois Leleux ‒ oboa, Paul Meyer ‒ klarinét, Radovan Vlatkovič ‒ kürt, Gilbert Audin ‒
fagott összeállítású együttes egy igazi válogatott csapat, melynek minden tagja ismert és
elismert szólista. A saját jogukon, önállóan is neves művészek, és ettől különösen izgalmas a produkció, melyet létrehoznak. A hallgatóban ugyanis ott motoszkál a kérdés: ennyi sztár hogyan lesz képes összedolgozni, együtt zenélni, anélkül hogy ne nyomnák el a másikat?
Nos, remekül! Ami leginkább megragadó a Les Vents Francais együttesében a hihetetlenül
kicsiszolt profizmus, a gyönyörű hangzás mellett az az örömteli zenélés, mely előadásukban jelen van. Erre pedig remek alkalmat kínálnak ezek zömében elfeledett darabok, ezek a sinfonia concertante-k melyek szinte színpadot nyitnak a fúvós szólisták előtt.
Az igazi klasszikus – vagy ha úgy tetszik: klasszicista – műfajra: a sinfonia concertantéra
mint egyfajta átmeneti kísérletre tekinthetünk korunkból, afféle átmenetre a barokk concerto grosso és az egyébként a sinfonia concertanték virágkorában már megszülető versenyek között. A sinfonia concertante – bármilyen furcsa, keveset játszott, és kevésbé ismert műfajnak tűik manapság – az 1770 és 1830 közötti hatvan évben olyan népszerű volt, hogy ma már 600 ilyen darabról tud a zenekutatás.
A sinfonia concertante egymással is koncertező hangszerekkel kiegészített, sokszólistás
versenymű – vagy éppen a nagyzenekari kompozíciók színgazdagságát konvertáló
hangszerekkel tovább fokozó szimfónia. Leginkább a kivételes zenekarokkal vagy éppen
kiemelkedő szólistákkal rendelkező udvaroknál vagy nagyvárosokban volt népszerű, mint
amilyen e korban Mannheim és Párizs volt. A legtöbb sinfonia concertante keletkezése is az e két város által kínált inspirációk és lehetőségek hatására jött létre; szerzőik sok esetben maguk is kivételes fúvós művészek voltak.
A repertoárból a legismertebb Mozart: Esz-dúr sinfonia concertante oboára, klarinétra, kürtre, fagottra és zenekarra című darabja – mely egyébiránt itt is felcsendül. De mellette igazi felfedezést kínál a Mannheimi muzsikus: Franz Danzi: Esz-dúr – fuvolára, oboára, klarinétra, kürtre, fagottra és zenekarra – valamint B-dúr fuvolára, klarinétra és zenekarra írt sinfonia concertantéja. Továbbá a párizsi konzervatórium egyik alapítójaként is számon tartott Francois Devienne F-dúr darabja fuvolára, oboára, kürtre, fagottra és zenekarra – valamint a hangszer-gyárosként, zenekiadóként még nagyobb nevet szerző Ignaz Joseph Pleyel F-dúr sinfonia concertantéja fuvolára, oboára, kürtre, fagottra és zenekarra. Színes, nagy egyéniségek mind, de kiemelelendő, hogy – természetesen Mozart kivételével – egytől egyik a fúvós hangszerek bravúros játékosai is voltak a maguk idején. Ezért itt felvett darabjaik – bár egymástól eltérő indíttatásúak – mind virtuóz igényűek; és tetszetősen, sőt hálásan kibontják a koncertáló fúvós hangszerek lehetőségeit.
Az egytől egyig sztárokból összeállított fúvós szuper-csapat: Les Vents Francais erényeit már dicsértük, de külön ki kell emelni a darabok kíséretét ellátó Müncheni Kamarazenekart is! A Daniel Giglberger által vezényelt produkcióba nemcsak lendületet és kifinomult, szép zenekari hangzást visznek, de előadásmódjukkal felidézve a művek létrejöttének korát – az 1800 körüli éveket -, szinte korhű megközelítéssel és tónussal teszik lenyűgözően izgalmassá az előadásokat. Játékuk friss és feszes, tempós és színes, együttműködésük a szólistákkal pedig valódi Concertante!
