„Hit és türelem – a legfontosabb erények, amire edzőként szükség lehet”- állítja Vajda Attila, aki Tajvan és Japán után Dunaújvárosban, a Dunaferr SE kenusaival készül az elkövetkezendő megmérettetésekre.
– Amikor az ember egy új tevékenységbe kezd – még ha a megszokott közegén belül is – lehet egyfajta elképzelése, feltételezése arról, hogy a gyakorlatban milyen lesz. Hogy érzed, mennyire találkozott a valóság az elvárásaiddal?
– Amikor abbahagytam az élsportot, nem tudtam, hogy edző leszek; az csak később alakult ki. Ezért nem is voltak különösebb elvárásaim. Minden nap egy újabb kihívást jelent és a lehetőségekhez képest megpróbálok mindenből a legjobbat kihozni. Azt gondolom, ha valaki edző akar lenni, akkor nem lehet ragaszkodni mindenképpen valamilyen sémához, hanem meg kell ismerni a csapatot, aztán a csapat igényeinek kell megfelelni. Én hoztam a múltból dolgokat, mint versenyző, illetve Ázsiában már foglalkoztam gyerekekkel, bár hozzá kell tenni, hogy az egy egészen más kultúra, ahol egészen mások a motiváló tényezők is. Az mindenképpen nagyon jót tesz nekem, hogy edzőként nem kell egyedül dolgoznom, hiszen ott van mellettem Molnár Gergely, akinek már jóval több tapasztalata van és sokat át is ad abból nekem. Ő ismerte a csapatot, ami nagy könnyebbséget jelent. Így fel tudom gyorsítani azt a folyamatot, ami eljuttat oda, hogy a csapat maximálisan megbízzék bennem.
– A saját személységét, habitusát, hitvallását nem tudja félretenni az ember. Mi az, ami a te edzői munkádban sajátosan „vajdaattilás”?
– Következetesnek tartom magam és határozottnak. Én pontosan tudom, hogyan lehetséges elérni azt a célt, amit a versenyzők el akarnak érni, hiszen én már elértem. Tudom, hogy ezért mennyit kell dolgozni és milyen áldozatokat kell hozni. Ha azt akarom, hogy a tanítványom versenyzőként olyan legyen, mint én, akkor nyilván egyfajta szigornak is meg kell lennie és el kell végezni egy bizonyos edzésmunkát. Ugyanakkor, nem csak így tréningezem őket. Nagyon sokat beszélgetek velük, mondjuk úgy: coachingolom is őket, vagyis mentálisan is felkészítem a versenyzőimet az előttük álló feladatokra és az azokkal járó érzésekre. El tudom nekik mondani, hogy a fájdalom mikor fog jelentkezni és pontosan milyen lesz. Azt, hogy „750 méterig el tudsz jutni, de utána csillagokat fogsz látni, le fog szakadni a karod és főképpen azt fogod mondani, hogy mi keresek itt?”
– Ennyi feladattal elbír manapság egy edző egymaga edző?
– Valóban, ez egy nagyon nagy team-munka, ami nem csak az edzőről szól. Versenyzőként mellettem is volt ilyen, pontosabban én megkerestem magamnak azt a csapatot, akivel együtt tudtam dolgozni. Volt benne pszichológus, dietetikus, belgyógyász is. Ennek köszönhetően vagyok az, aki most vagyok. A versenyzőim számára is próbálok hasonló, támogató hátországot teremteni és szerencsére az egyesület vezetése partner ebben. Pető Zsolt nagyon jó elnök; valóban jót akar a versenyzőknek, igyekszik lehetőségeket biztosítani arra, hogy profi szinten tudjunk dolgozni.
– A kiemelkedően sikeres élversenyzőkből ritkábban lesz edző vagy csak ideig-óráig. Te mitől válhatsz a szabályt erősítő kivétellé?
– Én ezt úgy élem meg, hogy nincs bennem önzőség. Túl tudok lépni önmagamon. Nekem az az érdekem, hogy ezek a srácok sikeresek legyenek és számukra a legjobb edző legyek. Persze ez a kategória viszonylagos, illetve nincs is. Már csak azért is, a legjobb edző is holtig tanul, mint a jó pap. Folyamatosan új dolgok, kutatási eredmények, új edzésmódszerek jönnek, vannak nagyon jó előadások a szövetség és a Magyar Edzők Társasága szervezésében is, amiket érdemes figyelemmel követni. Azok a dolgok, amik régen beváltak, nem biztos, hogy most is helytállóak.
– Maradjunk még egy gondolat erejéig az edző személyénél. Mit gondolsz, a folyamatos önképzés, a korszerűség mellett milyen ismérvekkel, képességekkel kell rendelkeznie?
– Például pedagógiai érzékkel. Ez nagyon fontos. Látnia kell a versenyzőt és megérteni. A versenyzőnek az edző a legfőbb támasza, és ha azt látja rajtam, hogy hiszek benne, akkor mindent meg is fog tenni azért, hogy megfeleljen ennek a hitnek.
– Említetted, hogy sok mindent hoztál haza Ázsiából szakmailag, emberileg egyaránt.
– Nem minden arany, ami fénylik. Nem biztos, hogy az az igazi érték, amit annak gondolunk. Érdemes saját magunkban tisztázni, mi az, ami valóban az.
– Számodra most mi tekinthető valós értéknek?
– Például, ha szeretem azt, amit csinálok. Az pedig, hogy később lesz valami anyagi vonzata, huszadrangú számomra. Nagyon örülnék neki, hogy ha a tanítványaim sikeresebbek lennének nálam és annak is, hogy én ehhez hozzá tudtam segíteni őket.
– Korábban egyszer úgy fogalmaztál, hogy „itt gladiátorokra van szükség”. Mondhatjuk akkor, hogy most a te műhelyed voltaképp egy gladiátorképző?
– Igen, mondhatjuk így is. De azért nem úgy kell elképzelni, hogy akkor én most kőkemény ridegtartással sanyargatom a tanítványaimat. Viszont meg kell edzenem őket, szellemileg és testileg egyaránt.
– A szellemieket, morális értékeket tekintve, a mai korosztály a sportágban is sajátos kihívások elé állítja a legtöbb edzőt…
– Úgy gondolom, van egy generációs váltás, amit meg kell tanulnunk kezelni. A mai fiatalok sokkal nehezebben motiválhatóak, nehezebb velük együtt dolgozni, sőt, küzdelem, de csak addig, amíg az ember meg nem találja a hozzájuk való kulcsot és el nem kezdenek bennünk bízni. Az értékrendeket persze helyre kell rakni. Amíg valakinek az a legfőbb érték, hogy meg tud venni egy iPhone 10-est, addig nem biztos, hogy jó helyen vagyunk.
– Mi a kulcs a te versenyzőidhez? Például Hajdú Jonatánhoz?
– A türelem. Az egyetlen dolog, amivel kezelni lehet. Nála nem használ semmi más. Nem érdekli a pénz, nem érdekli semmi. Öntörvényű, de türelemmel el tudom érni, hogy meghallgat és kinyílik.
– Mennyire látod reális célkitűzésnek, hogy edzőként érdekelt legyél a tokiói olimpián?
– Nem tartom lehetetlennek. Nagyon bízom Kiss Balázsban, aki talán a leginkább esélyes erre, de Slihoczky Ádám, Bucsi Bence is sokat fejlődött és Johnny-ról (Hajdú Jonatán) se feledkezzünk meg. Két év elég hosszú ahhoz, hogy még bármi kialakuljon. Az első és legfontosabb, hogy az idei versenyeken megszerezzük a kvótát. Mindegy, ki szerzi most meg, csak legyen meg, aztán úgyis lesz egy újabb válogató 2020-ban, amikor oda kell állni.
– Milyen egy átlagos napod manapság?
– Mindegyik más. Sose tudom, hogy milyen aktuális helyzet adódik, kezdve attól, hogy valamelyik versenyző esetleg bal lábbal kel fel, nem tudom, mivel kell szembenéznem, így minden eshetőségre fel kell készülnöm. De mindennap úgy kelek fel, hogy bármi is lesz, meg fogom oldani.
– Segítsünk egy kicsit a versenyzőidnek: ha adott esetben netán te kelnél bal lábbal, hozzád mi a kulcs?
– Nyilván az én magánéletemben is vannak olyan dolgok, amelyek befolyásolják a kedélyemet, de én azokat nem viszem magammal. Nyilván, majd otthon tovább kattogok a problémáimon, de azokkal nem akarok kihatni másokra.
– Szóval ezt a rizikófaktort máris törölhetik a Vajda-csapat gladiátor-jelöltjei?
– Abszolút. Régen rossz, ha egy edző a bal lábas énjét is becipeli az edzésre…
