Alain Lefèvre francia születésű, Kanadában élő zongoraművész és zeneszerző a francia zeneszerzők műveiből összeállított műsorával a Párizsban folytatott zenei tanulmányaira emlékezik vissza.
Az 1962. július 23-án született Alain Lefévre szép szülinapos albummal ajándékozta meg a francia zongoramuzsika iránt fogékony közönségét –egyben ez az első lemeze a Warner világcégnél. Az óceán túloldalán nagy karriert befutott zongorista-zeneszerző négyéves korában költözött szülei révén Poitiers-ből a francia ajkú Québec-be – ahol felnőtt, hogy aztán tizenhét évesen visszatérjen szülőhazájába, hogy ott a Párizsi Konzervatóriumban tanuljon.
Itt Pierre Sancan tanítványa lett – aki nemcsak kiváló zongoramész és pedagógus, dehíres zeneszerző is volt – sőt egy élő legenda: a XX. századi francia zene egyik központi figurája akkor Messiaennel és Dutelliux-vel együtt. Sancan számos híres francia tanítványai között Alain Lefévre mellett ott találjuk többek között Collard-t, Béreffot, vagy éppen Pommier-t.
Az indíttatás erőteljes volt és egyértelmű – minek utána Kanadába visszatérve Alain Lefévre elsőrangú zongoraművészként éppúgy letette a névjegyét, mint zeneszerzőként. Az eltelt évtizedek alatt több mint negyven országban koncertezett már, és rengeteg lemezen mutatta meg művészetét, melyet magas állami kitüntetésekkel is elismertek.
Az új felfedezésekre mindig nyitott Warner világcég jóvoltából pedig most felfedezhetünk egy olyan művészt magunknak, aki a legnevesebb koncerthelyszíneken is sikert aratott már, és akiről a kritikusai is áradoztak. Egyszóval készen kapunk egy híres amerikai zongoristát.
Alain Lefévre most megjelent albumán jó részint a francia „századvég és századelő” legnevesebb komponistáinak közkedvelt zongoradarabjait játssza az 1880 és 1905 között született ismert művekből válogatva. Claude Debussytól az Arabeszket,A boldog szigetet és aHoldfényt;Maurice Raveltől a Szonatinát és a Paván egy infánsnő temetésére című remekeket;Erik Satie-tól pedig a Három gymnopédiát.
Kimondottan finom, könnyűkezű, elegáns zongorázást hallunk: olyat, amely a nagyközönség számára is képes leképezni a zenei impresszionizmus lényegét – akkor is, ha Debussy tiltakozott e fogalom ellen. Alain Lefévre színes zongorázása kerüli a frázisokat, a túlértelmezést, és a bevett kliséket, ha lehet mondani: igazi közönségzongorázás az ő zongorajátéka. Annyira nem nyomja agyon bármilyen művészkedéssel ezeket a népszerű darabokat, hogy hallgatóit szinte úgy varázsolja el, mintha valami micsoda könnyed dolog lenne ezeket a játékos világú, ám de sokrétű és nehéz műveket bemutatni.
Ezek mellé szinte, mint egy ellenpont csatlakozik CésarFranck: Prelűd, korál és fúga című monumentális, súlyos romantikus darabja – amely bő húszperces terjedelmével a teljes lemez több mint az egynegyedét kiteszi. Igazi atlétikus teljesítmény ennek eljátszása – viszont kiváló alkalom arra, hogy Alain Lefévre megmutassa egy másik oldalát is. Szinte nyomasztóan nehéz léptékű ez a darab a többi között, olyanmelankolikus mélységekbe visz el – de Alain Lefévre ezt is tudja, ezt is érti. Élményszerű, szórakoztató lemezt készített, teli érzelmekkel és egyedi hangulatokkal.
Komlós József JR
