Időpont: 2020. február 25. 9.00-16.30
Helyszín: Magyar Nemzeti Múzeum, Díszterem
Kovács Emőke: Keserű valóság – Rózsás János nehéz sorsa
Rózsás János egyike a legtöbbet elszenvedett magyar Gulag raboknak. Megjárta a legszörnyűbb táborokat, közel egy évtizedig raboskodott a Szovjetunió távoli területein, 9000 km-re lakóhelyétől, Nagykanizsától. Az egykoron leventeként, 18 évesen elhurcolt fiatal kamasz 1953-ban térhetett csak vissza szülőhazájába, elsajátítva az orosz nyelvet, megismerve az orosz irodalmat és barátságot kötve a legnagyobb orosz íróval, Alekszandr Szolzsenyicinnel. Szenvedésén felülemelkedve, hatalmas gyűjtőmunka eredményeként állította össze a Gulag-lexikont és írta meg a rabságról szóló memoárjait. Nehéz élete során, hazatértét követően folyamatosan az állambiztonsági szervek célkeresztjében élt. Az előadás elsősorban az állambiztonsági iratok tükrében mutatja be Rózsás János nehéz sorsát.
Bertalan Péter: A kollektív büntetéstől a szuperhatalmi státuszig
Az előadás új megközelítés szerint elemzi a 20. és a 21. század geopolitikai hálózatait. Bemutatja azt az ellentmondásos politikai folyamatot, ahogy a táborok országának helyzetéből a Szovjetunió szuperhatalmi státuszba került. A szerző párhuzamot von a globalizáció folyamata, valamint a geopolitikai dimenziók és hálózatok evolúciója között, eddig ismeretlen vagy kevesek által ismert tudományos modellek bemutatásával.
Kiss Dávid:: Az MKP hadifogoly-politikája Az Magyar Kommunista Párt a többi politikai erőhöz hasonlóan kiemelten kezelte a hadifoglyok ügyét a második világháborút követően. Lényeges volt számukra mindez azért, mivel több millió ember sorsát érintette családtagjaik távolléte.A párt politikájában a hadifogolykérdés kiemelt szerepet kapott az 1945-ös választásokra történő felkészülésénél is, amelynek során azt sulykolták a közvélemény felé, hogy jelentős ráhatással vannak a szovjetekre ebben a kérdésben. Ez részben igaz is volt, hiszen saját, a táborokban sínylődő kádereiknek a hazahozatalát igyekeztek minél előbb elintézni a SZEB szovjet vezetőin keresztül. Ugyanakkor több kérvény is megtalálható a párt irathagyatékában, amelyben vagy párttagok vagy pártonkívüliek fordultak az MKP vezetőségéhez, hogy tegyenek valamit hozzátartozójuk érdekében. Rákosiék a kérvényeket továbbították a szovjetek felé. Volt, amikor nem jártak sikerrel, mert maguk a szovjet hatóságok hurcoltak el, és ítéltek el magyar állampolgárokat azért, mert a szovjetekkel szemben valamilyen erőszakos, stb. magatartást tanúsítottak. Több olyan személy is akadt, aki valamely szovjet táborból küldött levelet az MKP-nak. Közöttük voltak olyanok is, akik náci koncentrációs táborokból kerültek a Szovjetunióba. Az MKP politikájában lényeges volt a Hadifogoly Iroda felállítása, amely többek között a korábban említett ügyeket intézte. A párt igyekezett befolyását kiterjeszteni a hadifoglyokkal foglalkozó szervezetekre, illetve a hazatérők között jelentős propagandamunkát kifejteni. A kommunista propaganda a szovjet táborokban is jelen volt, de az ottani helyzet nyilvánvalóan szöges ellentétben állt azzal, amiről a kommunisták a foglyokat meggyőzni igyekeztek. Ennek ellenére Rákosiék a lenini tanítás alapján úgy
vélték, hogy a keletről visszaérkező foglyok a kommunizmus bacilusai lehetnek, és hirdetni fogják majd az eszmét. Ezzel szemben a nyugatról hazaérkezők iránt nem voltak olyan nagy bizalommal.
Rácz János: Az angolszász álláspont és a szovjet táborok
Az előadás témája feltérképezi azt, hogy Amerikai Egyesült Államok és Egyesült Királyság miképpen vélekedett a GULAG táborairól. A The New York Times és a The Times felhasználásával kiderül, hogy a II. világháború előtt és azt követően hogyan gondolkodtak a szovjet táborokról; az elhallgatás és a szemtanúk, visszaemlékezők vallomásai folyamatosan váltakoznak az évek során. Az Amerikai Egyesült Államokban komoly politikai vita bontakozott ki a II. világháború végén, amely a Moszkvával való együttműködés vagy a szovjet kommunizmus feltartóztatásának ellentétében csúcsosodott ki. Ez a sajátságos vita a Demokrata pártban különösen az 1944-es elnökjelölés során volt meghatározó. Ennek köszönhetően egyes politikusok emlegették, mások ellenben kerülték a szovjet kényszermunkatáborok történetét. Az előadás kontextusba helyezi GULAG kérdését az éppen aktuális washingtoni politikával. Látni fogjuk, hogy az amerikai elnökök mennyiben találták fontosnak az ügyet.A sajtóban a hidegháború és az Egyesült Államok politikájának megváltoztatása miatt lassan egyre több emigráns szólalt meg és ismertette a szovjet kényszermunkatáborokban szerzett „élményeit”. Ezek alapján igyekeztek megbecsülni a rabszolgamunkára hurcolt személyek számát is. A Brit Kommunista Párt egyes tagjai is rendelkeztek „személyes” információkkal a táborok világáról; az előadás foglalkozni fog azzal, hogy pontosan miképpen is vélekedtek bármilyen a moszkvai kommunista ideológia bűneit ecsetelő bizonyítékokról.
Csarnai Márk: Református lelkészek kárpátaljai tragédiája
Az 1944-es esztendő sorsfordító volt a református többségű kárpátaljai magyarság számára. A Vörös Hadsereg közeledésére a magyar hatóságok 1944. október 15-én elrendelték Ungvár kiürítését, és ezzel Kárpátalján gyakorlatilag megszűnt a magyar közigazgatás. A civilek és az egyházi személyek egy része, valamint Kárpátalja értelmiségi elitje elmenekült, a lakosság többsége azonban maradt. Számukra a harcok után nem értek véget a megpróbáltatások. 1944. november 13-án a 4. Ukrán Front kiadta a 0036. számú parancsát, mellyel elrendelte a munkaképes férfiak összegyűjtését és deportálását. Mindez alapjaiban rázta meg az kárpátaljai református közösséget. Az új ateista politikai rend kibontakozása előrevetítette az egyház és az állam kapcsolatának későbbi alakulását. Az egyházi földek és iskolák államosítása, a lelkészlakások, valamint a gyülekezeti termek kisajátítása már 1945-ben bekövetkezett, majd egyre fokozottabb intézkedések történtek arra vonatkozóan, hogy az egyházon belül is a szovjet vezetés akarata érvényesüljön. A lelkészekről gyűjtött adatok után meghatározták azt is, hogy ki álljon az egyház élére, végül megtörtént az egyházközségek szovjet szabályok szerinti regisztrálása is. Az 1950-es évek elejére az egyház elvesztette mozgásterét és megszűnt a korábbi jogrendje. A szovjet államhatalom útjában álló lelkészeket félreállították: 1946 és 1951 között tizenkilenc lelkipásztort tartóztattak le koholt vádak alapján, és ítélték őket – koncepciós eljárásban – sok évnyi lágerfogságra. Az elhunytak hozzátartozói évtizedekig nem állíthattak emléket szeretteiknek, a túlélőknek pedig hosszú éveken keresztül hallgatniuk kellett mindazokról, amelyeket a szovjet lágerekben átéltek.
Domonkos László: Szovjet Spartacusok
Úgy gondolhatnánk: aGulag-táborok poklában lázadni, egyáltalán: az ellenállás bármiféle nyílt formáját kimutatni a teljes lehetetlenségek, az elképzelhetetlen abszurdumok világába tartozott. Azonban az emberi lélek fensége nem ismer határokat: noha iszonyú áron – hiszen hírmondó is alig maradt belőlük – , mégis megtörténtek, megvalósultak a csodák:ismereteink szerint 33 év alatt, 1923 és 1956 között összesen 18 lázadás – nagyszabású éhségsztrájkoktól a fegyveres felkelésekig – zajlott le VorkutátólEkibasztuzig, Kolimától Krasznojarszkig. Előadásom az eddigi kutatások alapján ezekről a szinte emberfeletti hősiességről és bátorságról tanúságot tevő, teljesen ismeretlen huszadik századi rabszolgafelkelésekről próbál áttekintést adni.
Dunajszky Géza: A nuzaligulág felvidéki áldozatai
Apámat, dr. Flórián László jogászt, a háború végén, 1945. március 6−án civilként valamilyen ürüggyel berendelték akkori lakhelyén, Késmárkon a katonai parancsnokságra (NKVD), s családja (felesége s épp csak 1 éves kisfia) csak 1948 júliusában látta viszont. A közbeeső éveket a Kaukázusban töltötte, „kényszerüdülésen”, a Nuzal nevű internálótáborban. Internálták, mert Szlovákiában magyarnak vallotta magát, s nem volt hajlandó erről lemondani. A táborba három barátjával együtt került: dr. Fiedler Viktorral, az orvossal, Pásztor Géza mérnökkel és Kovács Gyula gépésszel Poprádról. A táborban lévő internáltak és hadifoglyok többnyire a közeli ólombányákban dolgoztak, de a négy barát közül hármat kiemeltek, mert szükségük volt tudásukra, szervezőképességeikre. Így lett Fiedler a tábor (és a környék) orvosa, Pásztor a minden technikai dologhoz értő mérnökember az ólombánya műszaki felelőse, s apám, az ügyvéd pedig – ahogy emlegette – az „adjutantnacsalnyikastababataliona”, tehát a tábor őreként ott állomásozó szovjet zászlóalj főnökének adjutánsa. Szépen hangzik, de tulajdonképpen azt jelentette, neki kellett megszerveznie a tábor életét, mert a „nacsalnyik” mással volt elfoglalva (gondolom, a vodkával). Az alábbi emlékek főleg Pásztor Géza Németországban kiadott emlékiratain alapulnak (igyekszem az eredetit hű fordításban visszaadni), de időnként−helyenként beleszövöm azokat az emlékeket is, amelyeket Apám hagyott ránk (ezek majd dőlt betűvel jelennek meg). Tény azonban, hogy nagyon keveset beszélt a tábori életről, arról, hogyan bírta ki a szinte három és fél esztendőt, inkább csak egy−egy anekdota az, amire mi – gyerekek – emlékszünk. Valószínűleg nem volt kellemes visszaemlékezni az ott átéltekre, no meg nem is volt szabad arról beszélni, amit a „nagy” Szovjetunióban megéltek.
Hajagos Csaba: Kecskeméttől Novoszibirszkig. A kecskeméti elhurcolások története az írott források tükrében.
Az előadás Kecskemét szovjet megszállásának körülményei mellett a kényszermunkára történő elhurcolás részleteibe nyújt betekintést, mely szerint Nagy-Kecskemét közigazgatási területéhez tartozó tanyavilágban, 1944. november 1. után foglyul ejtett személyeket igazolási eljárás alá vonták, amelyet – a hivatkozások szerint – az Állami Főreáliskolában hajtottak végre. Jobbára csak hadifoglyok fogva tartására vették igénybe a Ferenc József laktanyát, ahonnan többen átkerültek a Kecskeméti Törvényszék épületében létesített nyilvántartó- és gyűjtőtáborba, ahol már bírósági ítéletek is születtek az adott személyek felett. A bírósági ítélettel elhurcolt hadifoglyok és civilek – 15-20 év kényszermunka büntetéssel – a GULAG büntetőlágereibe kerültek, nagyobb részt Szibériába. A civilek közül sokakat internálás útján – egészen 1946 márciusáig – a Matkói úti volt Városi Téglagyár Trafó utcai munkáslakásaiból (mint internálótábor) vitték magyarországi elosztólágereken keresztül a Szovjetunió egyes kényszermunkatáboraiba. A GULAG Emlékbizottság által támogatott kutatás eredményeként készült nyilvántartás szerint 1945 decemberében 433 fő civil személy hiányzott a kecskeméti családok köreiből. A leventék, a fegyver nélkül munkaszolgálatra 1944 októberében kirendeltek, az iskoláskorúak, egyetemisták tömegesen estek szovjet fogságba.
Palasik Mária: Aki „a zengő szélből kihallotta a világ szavait” – Karig Sára Vorkután
Karig Sára költő, műfordító, szerkesztő – írták róla halálakor kiadott nekrológjában. Sorsát meghatározta a rövid 20. század, amelybe beleszületett az első világháború első évében. Ám ő olyan ember volt, aki nem hagyta magát sodródni, igyekezett maga választani a történelem felkínálta alternatívák között: amikor kellett, árva gyermekeket mentett és hamis anyakönyveket gyártott. S amikor az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon az ún. kék cédulás választási csalásokat leleplezte, és a megszálló szovjet hatóságok – valószínűsíthetően nem saját kezdeményezésükre – lefogták és elrabolták, akkor sem omlott össze. Több mint hat évet töltött szovjet fogságban – ennek többségét az északi sarkövezetben, Vorkután. Előadásomban bemutatom, hogyan igyekezett Emberként túlélni ezeket a kegyetlen éveket, és segített másoknak is a túlélésben. A fogságban is életre szóló barátságokat kötött, kitartó szorgalommal tanult meg ukránul, majd oroszul – mindezt rabsága pozitív hozadékának tekintette. Az örök optimista Karig azt tartotta: életében semmi nem történt véletlenül és haszontalanul. Marilyn Hacker amerikai költő neki ajánlott versében jól érzékelteti a Karigból sugárzó erőt: „Egy szálba sodorta a világ szeleit. A zengő szélből kihallotta a világ szavait. Különös erőt adott májfoltos kezeknek. Zavart elmékből erős szavakat élesztett.” (A finnországi asszony rúnája. Mesterházi Mónika fordítása.)
Máthé Áron: Kommunista stratégiák a nemzeti kisebbségek körében
Az előadásban az észak-erdélyi magyar, illetve a koszovói albán kommunista csoportok stratégiáit szeretném röviden összehasonlítani, nem utolsósorban a deportálásokra vonatkozóan. Míg a magyar lakosság egy részét listák alapján hurcolták el Kolozsvárról (az elhurcoltak közül számosan a GULAG-ra kerültek!), a koszovói albán elhurcoltakat Crna Gora területén egyszerűen meggyilkolták a jugoszláv partizánok – bár a vajdasági példákból tudjuk, hogy a koncentrációs táborok működtetése nem hiányzott a gyakorlatukból. Vajon hogy viszonyultak ehhez a magyar, illetve az albán kommunisták?
Miklós Péter: Dél-alföldi németek a GULAG-on
A kollektív bűnösség elve második világháború utáni gyakorlati alkalmazásának egyik legjellegzetesebb példája a közép- és kelet-európai németség sorsa. Ennek jegyében a német nácizmus vezetőinek politikai és történelmi bűneiért az egész németséget felelőssé tették és felelősségre vonták. A háborúban győztes hatalmak egyetértettek abban, hogy a németeket ki kell telepíteni a közép- és kelet-európai országokból, s Németországba (pontosabban annak egyik megszállási övezetébe) kell deportálni őket. Ez a sors várt a magyarországi németekre is. A németek több hullámban távoztak Magyarországról. 1944–1945 fordulóján a német megszálló csapatok a kivonulásukkal párhuzamban megszervezték a magyarországi németek evakuálását (féltve őket a megszálló szovjetektől). 1944 végétől a szovjet ellenőrzés alá került országrészből megindult a németeknek a gulágra való elhurcolása. 1945. december 30-án pedig megjelent a miniszterelnöki rendelet a magyarországi németek kitelepítéséről. Mindezek következtében a trianoni Magyarország német nemzetiségű lakosságának a száma a 477 ezerről 200 ezer alá csökkent. Ez az előadás németek szovjet kényszermunkatáborokba hurcolásának, illetve kitelepítésének dél-alföldi – elsősorban szegedi és Csanád vármegyei – történetéhez közöl adatokat. A referátum elsődleges forrásai a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárában őrzött dokumentumok voltak.
Vigóczki Máté: A GULAG megítélése a mai Oroszországban
A tiltott-tűrt-támogatott kategóriákban gondolkozva, a GULAG emlékezete az első kettő mezsgyéjén mozog a jelenkori Oroszországban. Amellett, hogy természetesen vannak megemlékezések, múzeumok, emlékhelyek, mégsem képezi a történelemszemlélet fontos részét. Eznem csak az állami emlékezetpolitika következtében van így, hanem az orosz emberek számára sem bír különösen nagy jelentőséggel.Ha megvizsgáljuk ennek okait, akkor egy lépéssel közelebb kerülhetünk Oroszország megértéséhez, melynek népei közül került ki a GULAG-ra ártatlanul elhurcoltak többsége.
Kovács Kálmán Árpád: „[…] a serdülő ifjúság nem mert mutatkozni.” A GULAG-ra való elhurcolások magyarországi református forrásokban
A bolsevik kommunizmus 1917-től kezdődően véres vallásüldözést vezetett be. Ennek elborzasztó adata, hogy az 1913-as utolsó békeév papi és szerzetesi létszámához viszonyítva 85-90% járta meg a GULAG-ot. A GULAG-ra került egyháziak közül pedig 2/3-ának életét követelte ez a földi pokol. A vallásüldözés azonban nemcsak az orosz ortodox egyházat sújtotta, hanem legalább ilyen arányban az ott élő kisebb vallási közösségeket, római katolikusokat és protestáns kisegyháziakat is. Egyes adatok között a bolsevizmus vallási áldozatainak száma 1935-re elérte a 17 millió főt. Sztálin 1941–43-ban a Nagy Honvédő Háború sikere érdekében politikai fordulatot hajtott végre. A náci Kirchenkampfot is mintául véve ezután már az egyirányú terror helyett váltogatva alkalmazta a megfélemlítés, megtévesztés, átszövés, szolgálatba hajtás technikáit. Ez az új taktika mindössze a felszín alá igyekezett nyomni a változatlan társadalmi valláselnyomó tendenciákat. Közkeletű tévedés, miszerint a vallásüldözés Magyarországon csak 1948 karácsonyán vette volna kezdetét. A vallásüldözés kezdete valójában a megszálló szovjet csapatokkal érkezett az országba 1944 végétől. Hiába kellett szovjet hadparancsra mindenhol megnyitni a templomokat és megtartani a szolgálatokat, ez mindössze „az élet visszatért a normál kerékvágásba” propagandaüzenetének látvány-alátámasztásául szolgált. Bár látszólag elszigetelt egyes esetekről volt szó, ha a pap- és lelkészgyilkosságokat, elhurcolásokat, népbírósági pereket a térképre visszük, az események rendszerré látszanak összeállni, melyből a kor minden szereplőjéhez már akkor eljutott az okulásul szolgáló elégséges információ, hogy mi folyik az országban és mi fog következni még. Súlyosbította a helyzetet a reformátusság világi egyház jellege. Míg ugyanis a papi állás a szovjet megszállás alatt valamennyi (ha nem is túl sok) védelmet biztosított az atrocitásoktól, azok kiemelt mértékben sújtották korábbi egyházfenntartó elemét, a presbiteri réteget is adó, hagyományos társadalmi elithez tartozó, úri, értelmiségi és gazdaréteget. Ezen atrocitások végrehajtásához a szovjet hadsereg mindig megtalálta a megfelelő magyar segéderőt, akik között például baloldali érzelmű (kommunista- és szovjetbarát) Békefi Benő nyíregyházi lelkész exponálta is magát. Ahogy a kor kommunikációs viszonyai terjesztették szovjet megszállás valós híreit, úgy szegényedtek el a hivatalos egyházi források, és tolódtak el az átélt események valós megörökítései a magánemlékezések és iratok, valamint a pszeudobeszéd terére.
