Kulik István, a Magyar Posta alkalmazottja 1987 óta tölti be ezt a tisztséget. Munkája kezdetekor 128 helyre vitte nap mint nap a küldeményeket. Tette ezt akkor saját kordélyával, majd később a Magyar Posta készíttetett neki egy zöldre festett kocsit a posta emblémájával, de ez elé is a saját lovait fogta be. Ma már elektromos robogójával járja a körzetét, a kocsit csak az esős, téli időszakokban szerszámozza fel, amikor a külterületi utak szinte járhatatlanná válnak.
– Harminchárom éve vagyok postás. Voltam előtte szövetkezeti munkás, dolgoztam a fatelepen, majd itt kötöttem ki – kezdte mondandóját István a több évtizedes munkáját ismertetve. – Megszerettem ezt a hivatást. Szinte mindenkit ismerek a településen, a tanyavilágban élőknek pedig a küldemények kézbesítésén kívül sokat segítettem a bevásárlásban, az orvoshoz jutásban. Ma már ezeknek a feladatoknak nagyobb részét átvette a tanyaszolgálat, de még most is akad, aki engem kér meg segítségre. Gátért úgy ismerem, mint a tenyeremet, bekötött szemmel is eljutnék bármelyik eldugott tanyába, nevén szólítanám az ott élőket.
Voltak persze nehéz pillanatok is, amikor az egyik télen – nem volt csak 10 centis hó – jégre futottam a lóval. A ló meg volt vasalva, mégis elcsúszott, és elborult. Nem tudtam talpra segíteni. A környékbeliek is észrevették, hogy valami gond van, és a segítségemre siettek. Pokrócot hoztak, hogy azt tegyük a ló lába alá csúszásgátlónak, és segítettek a felemelésében is. Végül folytathattam az utamat. Az egyik alkalommal pedig a fejünk fölé kerekedett egy helikopter, leereszkedett, és – minden ok nélkül – körülbelül tízméteres magasságban követett bennünket kilométeren át a rotorok kavarta széllel és hatalmas dübörgéssel. Szerencsére a lovam fegyelmezetten kibírta, igaz, hogy nagyon erősen kellett tartanom, hogy ne tudjon felnézni, ne lássa meg a gépet.
Bizony olyan is akadt, amikor a mentőknek kellett segíteni. Kocsijukkal nem tudtak eljutni egy idős, beteg nénihez. Én a kordémmal kerülő úton ki tudtam hozni az autóhoz. Sajnos olyan is volt, amikor én találtam rá egy idős, öngyilkos bácsira.
Természetesen nem a rendkívüli esetek jellemzik a mindennapokat. Az emberek szeretettel várják a küldeményeket, és barátsággal fogadnak mindenütt. Ez pedig – annak ellenére, hogy közeleg a nyugdíj – minden reggel új lendületet ad. A lakókon kívül az országos vezetőség is elismerte a munkásságomat, aminek nagyon örültem – zárta mondandóját a lovas postás.
Kulik István személyisége, emberi tulajdonságai, magatartása a biztosítéka annak, hogy a lovas postai szolgálat sokkal több, mint kézbesítői szolgáltatás. A tanyasiak lesik, várják, mikor bukkan fel a dűlőúton Kati, a barna nóniusz, mikor érkezik a „hírnök” az ő írott és szóbeli híreivel, információival – írja az előterjesztés, amelynek alapján a községi után, a megyei értéktárba is bekerült a gátéri lovas postás szolgáltatás.
