A válsághelyzetek történeti kontextusban való továbbgondolására invitálta az érdeklődőket a Sic Itur ad Astra Műhely. Hogyan tehető hozzáférhetővé és befogadhatóvá a múltbeli válságok tapasztalata?Hogyan alakul át a történészi érdeklődés jelen tapasztalataink nyomán? Hogyan járulhat hozzá a történeti kutatás a járvány és az annak nyomán kibontakozó válság értelmezéséhez?
Ezen főbb kérdések köré szerveződött 2020. október 1–2 között a „Válságtörténetek: kihívások, tapasztalatok, új irányok” című konferenciája. A kétnapos konferencia egyik előadója Végső István történész (Clio Intézet) A spanyolnátha Kiskunhalason – kisvárosi reakciók a pandémiára címmel tartott előadást. Hogyan tudott a közigazgatás és közegészségügy megbirkózni a helyzettel? A helyi sajtó hogyan segítette az információáramlást, az álhírek és a bulvár miként nyilvánult meg? Hányan haltak meg, és mi a betegség beazonosíthatósága körüli probléma és a halálozási számok összesítése kapcsán? Ezekre a kérdésekre is igyekezett választ adni a kutató.
Végső István, az ELTE Kari Tanács dísztermében tartott előadásán elmondta, hogy Kiskunhalason már 1918 nyarán beszámoltak a helyi újságok a spanyolnátháról. Nagyon távolinak tűnt a járványveszély, bár augusztusban már vannak gyanús fertőzőesetek a városban. 1918. október 16-án már egyre súlyosabb helyzetről számoltak be a helyi újságok. „Több száz spanyolbeteg Halason, bezárták az iskolákat. Nincs az a család, ahol spanyolbeteg ne lenne” –írta a Kiskunhalas Helyi Értesítője. A közigazgatás és a tiszti orvos reakciója a különféle járványügy intézkedések voltak: a tisztálkodás fontossága és a nyilvános helyiségek látogatásának kerülése. Közegészségügyi jelentést készített a tiszti főorvos, és ennek hatására 1918. november 10-ig minden iskolát be kellett zárni. Megjelentek az álhírek és a rémhírek. A népi gyógyászat és a modernkori marketing keveredéséből az alternatív gyógymódok születtek. 1918 és 1929 között több hullámban érkezett, tért vissza a járvány közel 100 halasi életét követelve.
