Konszolidált, szabálykövető, csendes ember, példamutató családi élettel. Ismeretlenül senki nem hinné róla, hogy élete első 27 évében milyen céltalanul, magányosan kallódott a világban. Majd pálfordulás következett és sorsa 180 fokos fordulatot vett. Aki valaha megfordult a Cifrapalotában, biztosan találkozott már vele. Surányi Zsolt tárlatvezetőnkkel beszélgettem.
Ha jól tudom, ez a titulusod egészen friss. Előtte mi volt a beosztásod?
Kiállításkivitelezőként kezdtem a pályafutásomat a Cifrapalotában 2014-ben. Az elmúlt években azonban emellett napi több tárlatvezetést is tartottam, magyar és angol nyelven. Igény volt erre, én pedig örömmel vállalkoztam rá. Ebben az évben pedig lehetőség nyílt rá, hogy munkaköröm szerint is tárlatvezető legyek.
Nagyon hosszú út vezetett idáig, mesélj a legfontosabb állomásokról!
Székesfehérváron érettségiztem, pont 40 éve. Nem voltam valami fényes tanuló, átbuliztam a középiskolás éveket. A zene volt a mindenem, hangmérnök szerettem volna lenni, azt gondoltam, a Műszaki Egyetemmel közelebb kerülhetek a vágyaimhoz, de kétszeri próbálkozásom ellenére sem vettek fel. A kecskeméti GAMF-ra bejutottam, ahol fél év után gyorsan rájöttem: nem vagyok műszaki ember.
A keresésedet, igaz a munka világában, de tovább folytattad.
Így van, szerencsét próbáltam több helyen, Budapesten is, ahol egész életem során a legmagányosabbnak éreztem magamat, rosszabbnál rosszabb albérletekben sínylődtem, teljesen céltalanul bolyongtam a kétmilliós fővárosban. Végül úgy voltam vele, hogy mivel valójában gyerekkorom óta szeretek rajzolni, érdekel a földrajz, beadom a jelentkezésemet Szegedre földrajz-rajz szakra, de sajnos nem vettek fel. További próbálkozásra nem jutott idő, mert elvittek katonának.
S következett életed talán legnehezebb másfél éve.
Megtörtek a laktanyában töltött hónapok, ahol végképp nem érdekelt senkit, hogy mit szeretnék, csak egy porszem voltam a gépezetben. Hosszú ideig tartott, míg kihevertem ezt az időszakot, nagyon nehéz volt visszailleszkedni a civil életbe. A bennem lévő feszültséget alkohollal próbáltam oldani, s bár éreztem, hogy végre kezdeni kéne valamit az életemmel, nem tudtam merre és hogyan induljak.
Katonaság után aztán rád mosolygott a szerencse.
Újra keményen tanulni kezdtem a felvételire és ezúttal felvettek. Bár főiskolás lettem, de a korábban űzött életmódot itt is folytattam: ittunk, buliztunk, csajoztunk, de ez sem tett boldoggá. Végül hiába volt kezemben a friss diplomám, nem tudtam, hova tovább.
Mára meg tudtad már fogalmazni, mi lehetett az oka ennek a céltalanságnak?
Szerintem az okok gyermekkoromra nyúlnak vissza. Amikor a szüleim elváltak, mindkettőjüknek lett új párja, s én azt éreztem, két szék közül a földre estem. Bár édesanyám megtett mindent, hogy szeretetben nőjek fel, mégsem éreztem, hogy volna háttérországom.
Mi volt az, ami végül értelmet adott az életednek?
Már a katonaság és a főiskolás évek alatt is sokszor felmerült bennem a hit kérdése. Én abban éltem, mindenhonnan azt szívtam magamba, hogy Isten nincs. Bizonyos események hatására mégis időről időre felmerült bennem: mi van, ha mégis létezik? Azután egy közeli barátom egyszer csak azt mondta, hogy megismerte Jézust, s azóta megváltozott az élete. Láttam, hogy tényleg történt vele valami, mert egészen más ember lett, eltűnt a depressziója, nem ivott, nem káromkodott. Az unszolására 1989-ben egy napon én is elmentem vele egy istentiszteletre Budapestre, s megtörtént az áttörés: befogadtam Jézust a szívembe. Az a sok bűn, ami addig terhelt és nyomott, eltűnt – megbocsátotta a bűneimet.
Megértettem, hogy a Biblia nem egy muzeális érték, hanem a Teremtőnk által adott gyakorlati kézikönyv a sikeres élethez, s nem elég csak mondogatni, hogy „hiszek a jóistenben”, mert ezzel még nem változik meg semmi. Ahogy viszont elfogadjuk és meg is tesszük, amit Isten a Bibliában mond, helyére kerülnek a dolgok. Így kaptam bátorságot ahhoz is, hogy családot alapítsak. A gyülekezetben ismertem meg a feleségemet, akivel már közel 27 éve élünk házasságban hűségesen, ő a legjobb barátom is, igazi társ minden területen.
És az egzisztenciális életed? Ha jól tudom, gyűjtöttél színesfémet, árultál térképet és utcán könyvet is.
Kerestem, de nem találtam tanári állást, ezért mindenféle alkalmi munkát elvállaltam, majd Szegeden az akkori Köjálnál kötöttem ki. Néhány év elteltével aztán a tanítás lehetősége is megérkezett az életembe. Voltam tanár Katonatelepen, Ballószögön, Budapesten, majd Kecskeméten a Gáspár András Szakképzési Centrumban, végül Lajosmizsén dolgoztam. Azután elérkezett az az idő, amikor már elfáradtam benne, s szerettem volna váltani. Hála Istennek, éppen ekkor nyílt lehetőségem a Cifrapalotába jelentkezni.
Kevesen tudják rólad, hogy gyönyörűen festesz.
Gyerekkorom óta rajzolok, festek, a főiskolán nem csak a gyakorlati, de elméleti tudásomat is bővíthettem e téren. Volt több kiállításom is, s próbáltam csak a festészetből megélni, de nekem nem sikerült. Így maradt és marad hobbi, örömet okoz megmutatni ezzel azt a sok szépséget, amit Isten a természetben alkotott.
…és hogy magas szinten tartasz tárlatvezetést angolul.
Már középiskolában elkezdtem angolul tanulni, ezt az első perctől szerettem. Igaz, azután évekig háttérbe szorult, de 2004-től újra nekifogtam a tanulásnak, s először az alap, majd a középfokú nyelvvizsgát tettem le. Mióta a Cifrapalotában dolgozom, és rendszeresen lehetőségem nyílik használni a tudásomat, még jobban inspirált, hogy képezzem magam. Célom, hogy sikerüljön a felsőfokú nyelvvizsga is.
Milyen életesszenciával engedted útjukra ma már egyetemista fiaitokat?
Arra tanítottuk őket gyerekkoruktól, hogy az iránytű az életükben az az aranyszabály legyen, amit Jézus mondott: „amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek, ti is azt tegyétek másokkal”. Ez nekem is sokat segített abban, hogy a Cifrapalotába látogatókat úgy tudjam fogadni, hogy érezzék, szívesen látott vendégek.
Hogy érzed: most helyén van az életed?
Elégedett és boldog ember vagyok. Egyrészt örömömet lelem a munkámban, szeretem, hogy olyan emberekkel ismerkedhetem meg, akikkel másképp nagy eséllyel soha nem találkoznék. Minden egyes kiállítással több leszek, hiszen a tárlatvezetésekre sokat készülök, olvasok, tanulok. A világ minden tájáról érkeznek hozzánk látogatók, hogy megnézzék Kecskemét egyetlen világhírű épületét, a Cifrapalotát, ugyanis ez a zöld ablakú palota még a japán, kanadai és ausztrál útikönyvekben is szerepel! Mindig nagyon értékelik a külföldiek, hogy beszélgetek velük, nekem pedig jó érzés, hogy ezzel örömet szerezhetek nekik.
Másrészt végtelenül hálás vagyok a családomért, feleségemért, s két fiamért, akikkel nagyon szeretünk együtt lenni, a nevetés a mindennapjaink része. A legnagyobb boldogság azonban az, hogy Istenre bízhattam az életem, s Ő több, mint harminc éve segít és tanácsot ad abban, hogyan tudom megélni annak örömét, hogy „jobb adni, mint kapni.”
Várkonyi Éva
