| A kétszeres olimpiai bajnok hatalmas kudarcként élte meg, hogy nem lehetett ott Tokióban, de a magyar sikereknek és a női négyes aranyérmének így is tudott örülni. Az Egyesült Államokban élő Fazekas-Zur Krisztina a napokban okleveles ingatlanügynök lett, személyi edzőként szeretne saját klubot nyitni, neveli a rendkívül eleven fiait, viszont a napi teendőivel a kajakozást már csak nagyon nehezen tudná összeegyeztetni. A hétvégén lezajlott a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) tisztújító kongresszusa, eddig Ön is tagja volt a sportolói bizottságnak, nem akarta magát újra jelöltetni? Láttam, hogy a magyar kajak-kenu sportág most Tótka Sándort küldte versenybe a bizottsági helyért, akinek a világbajnokságon a nemzetközi mezőny bizalmat is szavazott. Érdeklődtem korábban, hogy engem akarnak-e még támogatni újabb négy évre, de nem kaptam választ. Az igazság az, hogy csalódtam a sportpolitikában. Amikor egy évvel ezelőtt kiderült, hogy két olimpiai számot elvesznek a gyorsasági szakágtól, akkor rengeteg nemzetközi egyeztetést folytattam, élveztem a munkát, sok energiát beletettem, aztán hátba döfést kaptam még az ICF akkori elnökétől is, és nem sikerült megváltoztatni az igazságtalan döntést. Nem csak az eredmény okozott csalódást, hanem az is, ahogy ezt az egész ügyet kommunikálták a sportolók felé. Pedig akkor komoly összefogás alakult ki, végre fel tudtuk emelni együtt a szavunkat, ami más esetekben nem sikerült. Arra is rájöttem, hogy a sportolókkal nagyon nehéz együttműködni, mi versenyzők mindig csak mondjuk a magunkét, de amikor ki kellene állni, amikor lehetne változtatni, akkor már kevesen csinálnak bármit. A bizottságba karakán, nyomulós ember kell, én pedig nem ilyen vagyok, így rájöttem, hogy nekem ez a fajta munka nem hiányzik, és talán nem is való igazán. Mivel foglalkozik most, mik a legfrissebb tervei? Egyelőre építem magam, tanulok, próbálom elindítani a saját vállalkozásaimat. Eddig ingatlanügynöknek tanultam, most végeztem el az iskolát, szeretnék ezzel foglalkozni. Személyi edzőként is tervezem a jövőmet, amihez szintén meg kell szereznem a hivatalos képesítést, hosszútávon fel akarok építeni egy klubot, ahol több trénerrel dolgoznék együtt.  Ezt azt jelenti, hogy lezárta a sportolói karrierjét, mint kajakos? Ezzel kapcsolatban még nem hoztam meg a végső döntést, de kezd kikerülni a képből a kajakozás. Öt hónapig egyáltalán nem eveztem, a nyakamban volt porckorongsérv, erre a sérülésre ráment az egész évem. A napokban szálltam újra vízre először, nagyon élveztem, de sok olyan dolog van az életemben, ami jelenleg jobban leköt. Az lenne a legjobb, ha a versenyszerű kajakozást össze tudnám egyeztetni a többi teendőmmel, de erre a nap 24 órája kevés. Az evezéstől nem fájt a nyakam, de kondizni még nem próbáltam, remélem, hogy attól sem fogok visszaesni. Dolgozunk azon, hogy teljesen felépüljek, fizikoterápiára és csontkovácshoz járok, egyelőre szeretnék egészséges lenni. Mennyire volt csalódott, amikor kiderült, hogy nem lesz ott Tokióban? Nekem ez hatalmas kudarc volt. Tavaly nagyon felkészültnek éreztem magam, jó állapotban voltam tavaszra, de ez elúszott azzal, hogy elhalasztották az olimpiát. Idén már nem volt optimális a felkészülésem, a nyakam miatt végigszenvedtem az egészet. Ráadásul közben Noah, a nagyobbik fiam iskolás lett, tavasszal nem tudtam hazavinni Magyarországra. Optimális esetben már az első verseny előtt egy hónappal otthon kellett volna lennem, felkészülnöm a tájékoztatóra, és pozitív élményekkel menni a válogatóra. Ehhez képest a világkupa előtt egy héttel estem be egyedül, mert nem akartam sokáig a gyerekeim nélkül maradni, és a férjem, Rami nélkül edzeni. Aztán a válogató előtt negatív élményekkel tele készültem egy hónapig egyedül, éreztem, hogy nem tettem bele mindent, amit kellett volna. A válogató pedig egy gyors villámcsapás volt, kiestem az előfutamban, és nem volt második lehetőség.  Ezek után milyen érzésekkel nézte végig a tokiói versenyt? Az olimpiai előtt attól féltem, hogy képtelen leszek nézni a kajak-kenut, de szerencsére nem volt bennem személyes sértettség, csak kicsi szomorúság, ahogy a futamokat követtem. A női négyes aranyérménél elsősorban személyeknek örültem, annak, hogy Dóra és Anna is odaért, mert mindketten sokat küzdöttek ezért. Jó érzés volt, hogy végül tiszta szívvel örültem az ő sikerüknek. Mivel foglalkozik most a férje, Rami Zur, aki évek óta elsősorban az Ön edzőjeként dolgozott? A 2028-as Los Angeles-i olimpia miatt egyértelmű, hogy újjá kell építeni az Egyesült Államok kajak-kenu válogatottját, Rami ebben a folyamatban szeretne részt venni. Érdekes módon mindenki azt gondolta, hogy a női kenuban elért sikerek miatt beindul a pezsgés az amerikai kajak-kenuban, de eddig ennek nyoma sincs. A szövetség egyre jobban esik szét, sőt, igaziból már nincs is, ami széteshetne, a versenyzők semmi támogatást nem kapnak, a gyorsasági szakágat itt tulajdonképpen a szabadidősportágak közé sorolták. Pedig ez a kenus lány, Nevin Harrison elképesztően tehetséges, úgy lett olimpiai bajnok, hogy konkrétan semmi háttere nincs, ezért igazán fantasztikus, amit ketten az edzőjével elértek. Egyébként én is meg szeretnék pályázni egy olimpiával kapcsolatos munkát, a 2028-as szervezésbe vesznek fel sportolókat, korábbi olimpikonokat részmunkaidőbe. Érdekel, hogyan kell megrendezni egy ekkora sporteseményt, miként kell kommunikálni a támogatók felé, szerintem izgalmas feladat lesz.  Ahogy említette, a nagyobbik gyermekük, Noah már hétéves, az öccse, Daniel pedig három, velük hogy telnek a mindennapok? Noah másodikos, hetente négyszer úszik, jól tanul, és néha olyan, mint egy kamasz, azt hiszi, hogy már ő az okosabb, és nem mindig akar szót fogadni. A kicsi még bölcsis, sokkal aktívabb gyerek, mint a bátyja, igazi ördögfióka. A naggyal állandóan veszekednek, ütik-vágják egymást, óriási a versengés, Daniel kiabál, ha Noah valamit jobban csinál. Nemrég kaptak egy kismotort Ramitól, azzal játszanak állandóan, én pedig minden második pillanatban szívbajt kapok, úgyhogy zajlik a normális családi élet. Ez azt jelenti, hogy nem költöznek Magyarországra, marad a család az Egyesült Államokban? Nagyon nehéz téma ez nálunk, Magyarország is állandóan nyitva van, mint opció, mert mindig szeretnék hazamenni, de a gyerekek és Rami itt érzik magukat otthon, nem tehetem meg, hogy kiszakítom őket, és elköltözünk az én világomba. Egyébként nehéz kimondani, de szerintem amiatt, hogy kétszeres olimpia bajnok vagyok, könnyebb életünk lehetne ott, viszont itt meg több a lehetőség, talán nyitottabb a világ, mint Magyarországon. Eddig a kajakozás miatt minden évben öt hónapot otthon lehettem, ezért is nagyon nehéz most azt mondani, hogy vége, mert akkor kevesebb lehetőségem lesz hazamenni hosszabb időre. |
