Tovább folytatódik a Deutsche Grammophon új Bruckner-szimfónia sorozata Andris Nelsons és a Lipcsei Gewandhaus Zenekarának közreműködésével. Ezúttal az 1866-ban Linzben megírt I. szimfónia 1890-91 között átdolgozott Bécsi változata – és a bécsi IV. szimfónia eredeti: 1878-as formája kapott helyet egy dupla CD-s albumon; közösen Wagner Trisztán és Izolda című operájának népszerű Előjátékával és a Szerelmi halállal.
Puritán módra élt – és az utókor emlékezetében is nagyon sokáig szerényen húzódott meg a többiek árnyékában a XIX. századi romantika egyik legnagyobb – és legmarkánsabb zeneszerzője: az osztrák Anton Bruckner. Wagnerrel együtt, akiért rajongott, ma már úgy emlékezünk rá, mint az új német iskola egyik megalapozójára – ide értve amúgy Lisztet is, aki Brucknert már első zeneszerzői próbálkozásaitól kezdve nagyra tartotta.
Ám a maga kora szívesen köszörülte a nyelvét nemcsak Bruckner mély katolikus hite, de társaságoktól elhúzódó természete és a divattól messze álló megjelenése miatt is. Kivételes egyéniség volt az bizonyos, hiszen az akkori zenei vitáktól amúgy is megosztott Bécs ismert tréfája volt, hogy Bruckner nem is szabónál, hanem asztalosnál készítteti a nadrágjait. Pedig egyáltalán nem volt pletykák hőse: sőt ma úgy mondanánk: hogy az osztrák mester nem menedzselte jól magát – ellentétesen a botrányairól híres Wagnerrel vagy Wolffal, vagy a mindig divatos témát szolgáltató világfi Liszttel. Bruckner nem tudott próféta lenni a saját hazájában: elismertségét is csak végül szimfóniájának Németországi sikerei hozták meg.
Jelen korunk is felemásan áll Bruckner művészetévez: vagy elkápráztatják minden tekintetben hatalmas méretű – színekben és egymást váltogató ötletekben gazdag szimfóniái; vagy ezzel ellentétesen megrettentik a hallgatót. A szimfóniák rajongói számára Brukner művészete vitán felül e műfaj netovábbja. Mindenesetre tavaly volt halálának 125. évfordulója, és ebből az alkalomból a DG egy új reprezentatív sorozat építésébe kezdett és frissíti fel Bruckner-katalógusát.
Visszatérve a legújabb két CD-s albumhoz: ezen valóban lenyűgöző hatású felvételek jelentek meg az Andris Nelsons vezényelte Lipcsei Gewandhaus Zenekarával. Személyes ügy – de ahogyan Bruckner, úgy e zenekar is több évtizede kedvenceim közé tartozik; és igazán szívet melengető érzés az egykoron a világ-elitbe sorolt, de aztán az újraegyesítés kapcsán háttérbe szorult nagy múltú kelet-német együttesek újkori virágzását látni és hallani.
Konkrét esetben egy egészen kivételes méretű – és kivételes képességű, hatalmas zenekarról beszélünk: a Lipcsei Gewandhaus Zenekara jelen állás szerint 156 tagot számlál – ezen belül aztán nem kevesebb: mint 100 vonósjátékost és 47 fúvóst kell egyben tartania a karmesternek.
Andris Nelsons ezt meg is teszi: mégpedig éppoly pazarul a két Bruckner-szimfóniában, mint a Tristan és Isolde részleteiben. Egyszerre metafizikus, és a legmagasabb követelményeknek is megfelelőn esztétikai szépséget sugárzó a művek interpretációja. Annyira egységes és meleg tónusú a vonósjáték és a fúvósok is olyan differenciáltan és pontosan szólnak – mintha nem is amúgy oktatni valón bemikrofonozott, minden elmélyülést megzavaró közönségzajtól és tapsikálástól mentes koncerteket hallgatnánk. A végig jelen lévő hatalmas kifejezőerő mellett ott az áttetszőség, a természetesség, és a lírai szépség is.
Komlós József JR
