Sosztakovics népszerű „tízedikjét” az oszét-orosz Tugan Sokhiev vezényli első Warner lemezén – a Toulous-i Nemzeti Szimfonikus Zenekar élén.
A negyvenötödik évében járó Sokhiev (Szohijev) hétévesen kezdett zongorázni szülei biztatására – de tíz évvel később már a dobogón állva, karmesteri pálcával a kezében vezényelte szűkebb hazája filharmonikusait. Érdekesség, hogy ezt követően a Szentpétervári Konzervatóriumban éppen Sosztakovics egykori iskolatársánál: Muszinnál – majd annak halála után az ugyancsak neves Tyemirkanovnál tanult. Ezután rögtön nemzetközi karrierbe kezdett: első operai bemutatkozása 2002-bem Izlandon volt – majd miután egy rövid ideig a Velszi Nemzeti Opera zeneigazgatója volt, 2003-ban már a világ egyik első zenekarát: a Londoni Filharmonikusokat vezényelte.
Tugan Sokhiev karmesteri karrierje ezt követőem Európa és Amerika legnevesebb zenekarainak élén folytatódott – mindenütt nagy sikert aratva. 2006-tól lett a lemezen közreműködő Orchestre National du Capitole de Toulouse fő vendégkarmestere és művészeti tanácsadója – 2008-tól pedig vezető karmestere és művészeti vezetője volt 2022-ig.
Sokhievet nemcsak elsőrangú karmesterként jegyzik – de az orosz repertoár kiemelkedő tolmácsolójaként is. Eddigi lemezei ezt erősítik – mint ahogyan Sosztakovics X. szimfóniájának újonnan kiadott felvétele is.
Dmitrij Sosztakovics a három nagy sikert aratott „háborús szimfónia” – az 1941-es VII. (Leningrád), az 1943-as VIII. (Sztálingrád), és az ugyancsak Leningrádban: 1945 januárjában megírt IX. után – bő nyolc év kihagyással komponálta meg 1953. júliusa és októbere között X. szimfóniáját. Bár az Tatjána Nyikolajeva visszaemlékezése szerint már 1951-ben kész lehetett, sőt egyes vázlatok talán már 1946-ban is. Mindenesetre a kész művet végül 1953. december 17-én Mravinszkij vezényletével mutatták be Leningrádban.
Mindez azért különösen érdekes, mert háborús sikerei után 1948-tól Sosztakovicsot is a szégyenpadra állította Sztálin rendszere, mint „formalistát” – ám 1953. márciusában a tömeggyilkos diktátor hirtelen meghalt, és így a Szovjetunió is fellélegezhetett. Egyszerre csak vége lett a terrornak, a koncentrációs táboroknak, a kibontakozó zsidóüldözéseknek, és ezzel a művészek megbélyegzésének is.
Ekkor született meg a tízedik szimfónia – amely máig Dmitrij Sosztakovics egyik leghíresebb és legkedveltebb műve. De nem a fellélegzés vagy az öröm uralkodik benne – hanem furcsa módra mind a négy lassú tételében karakterében komor hangulatok, emlékek és végtelenül fájdalmas mélység kavarog. Olyan képszerűen lenyűgöző és magával ragadó ez a közel egy órás szimfónia, hogy teljesen a hatása alá keríti hallgatóját.
Egy jó előadásban persze. Sokhievé és francia zenekaráé pedig pontosan ilyen. Nagyon tömör és drámai – de színekben mindvégig tobzódó előadást hallunk; felkavaró nagy gesztusokkal – de üresjáratok nélkül: és egy mindvégig pontosan kézben tartott produkció keretein belül. Tiszta és egyértelmű itt minden – még a nagy tömbökben is nagyon szépen elkülönülnek a szólamok ezen az emlékezetesen kiváló akusztikájú koncertfelvételen.
Komlós József JR
