Külső szemlélő azonnal láthatja, hogy a nárcisztikus emberrel együttélők élete mennyire romboló lehet. A nárcizmus egy olyan jelenség, ahol a tünetek érzelmi terhét a környezet, a legközelebbi hozzátartozók hordozzák, és emiatt hosszú ideig eltarthat, mire rájönnek nem ők okolhatóak mindenért. A tudatosság felszabadít! Az érintettek újra építhetik életüket, boldogabbá válhatnak.
Magyarországon a nárcisztikus kapcsolatok egyik elismert hazai önismereti szakembere PATAKI BEÁTA, pszichoedukációval segít az áldozatoknak, hogy tudatára ébredjenek érzelmi
bántalmazásuknak, és új alapokra helyezzék életüket. Emellett azon nárcisztikus személyek is reszt vehetnek egyéni konzultáción, akik felismerik, és elfogadják állapotukat, és szeretnének tenni azért, hogy családjukat, önmagukat ne bántsák tovább.
– Ki nevezhető nárcisztikus embernek? – kérdeztük a szakembert.
– Ha az ókori görög mitológiát nézzük, akkor tudjuk, hogy az Narkisszoszt elbűvölte önmaga tükörképe, saját maga látványába szeretett bele, miközben nem
volt vele tisztában, hogy saját magát látja. Ebből ered, hogy e személyiségzavarban szenvedő embereket nárcisztikus kifejezéssel illetik, amely Sigmund Freudtól
ered. Egy emberről azonban csak egy pszichiáter állíthatja fel a nárcisztikus személyiségzavar diagnózisát, abban az esetben, ha egyidejűleg több ismert
kritérium is fennáll. Nagyon leegyszerűsítve a személyiségzavar szeretetlenségből fakad. A nárcisztikus ember mérgezően viselkedik az emberi kapcsolataiban,
miközben sokszor ez benne nem is tudatosul. Nem képes érzelmi együttérzésre, nem tud hozzáférni saját érzéseihez.
– Napjainkban is sok emberben túlcsordul az önszeretet. Ez vezethet nárcisztikussághoz?
– Egyáltalán nem, a nárcisztikusság egy komoly személyiségzavar, Sam Vaknin szerint a skizofrénia egy fajtája, egy diszharmónikus állapot, amely 0–5 éves
között, gyermekkorban alakul ki. Súlyos traumák, túlterhelés, elhanyagolás, depriváció következménye, melynek következtében megszűnik az énérzékelés.
– Miért veszti el az érzelmeit?
– Egy egészséges ember szeretetvezérelt. Úgy nő fel, hogy szeretik, jónak, aránylag békés a világ, melyben él. A nárcisztikus személy viszont elveszti ezt az
alapélményt, hogy ő jó és szerethető, szégyenvezéreltté válik. Kizsigereltnek érzi magát, a megsemmisülés, tehetetlenség hatja át. Kiszolgáltatott lesz, és ez az
érzés annyira elviselhetetlen, hogy énvédelmi mechanizmusként kialakít magában egy álszemélyiséget, egy ál-ént. Ez egy grandiózus hamis szelf, ami éppen
ellentétes tulajdonságokkal bír, mint a traumatizált valós én. A kiszolgáltatottság helyett úgy érzi, neki minden jár, sokkal több mint bárki másnak. Mindezt teszi
úgy, hogy nincs tisztában a helyzettel, ez a folyamat a legtöbbször teljesen tudattalanul történik.
– Nem oldható fel ez a trauma?
– Ennél az állapotnál a traumára nem emlékszik a páciens, nem tud róla, nem ismeri. Egy olyan szenvedést élt át, olyan bánásmódban, tortúrában sérült meg,
mely arra ösztönözte a tudatát, hogy zárja le az érzéseit. Senki nem így születik, ez egy mély kötődési trauma eredménye, melyről nincsenek emlékek, de már a
felismerés, a viselkedésmódosítás is elég ahhoz, hogy új alapokra helyezze az életét.
– Ezek szerint magától nem múlik el?
– Alap esetben nem, de van kisebb számban nyomás alapú nárcizmus, amikor az egyén túlélési ösztönből válik érzéketlenné. Erre nagyon jó példa egy
háborús helyzet, amikor a katonát kényszerítik az ölésre. Ez a fajta zavar a trauma feldolgozásával megszüntethető.
– Ki keresi fel elsősorban: a nárcisztikus személy vagy a hozzátartozó?
– Ritkán maga a személyiségzavarral küzdő nárcisztikus ember, sokkal gyakrabban a családja. A hozzátartozók éveken át észre sem veszik, hogy
nárcisztikus személlyel élnek együtt, ugyanis abban a tudatban vannak, hogy ők a hibásak mindenért. A nárcisztikus ember legtöbbször karizmatikus, kiválóan
kommunikál. Minden érzelmi felelősséget áthárít, legtöbbször sikerül is elhitetni a környezetével, hogy más a hibás. Kiválóan keltenek bűntudatot: a másik fél
hibáira való rámutatással, az őt körülvevő emberek elesettebb, gyengébb, eredendően tökéletlen részét erősíti fel. Gyakran olyan „sikeres” és erőteljes ez az
életvitelszerű provokáció, hogy a hozzátartozókat akár a teljes zavarodottságig, fizikai, lelki vagy anyagi kimerülésig, akár a halálvágyig, a teljes megsemmisülés
érzéséig hajszolja. Emiatt sokszor a hozzátartozó megint elhiszi, hogy ő a „hibás”, vele van valami nagy baj. A nárcisztikus személy rendszerint megszégyenít
másokat, sokszor dühöt vált ki belőle például, ha a másik lebetegszik, elesettebb, vagy termeszetes emberi igényei vannak. Azonban a gondoskodas,
meghittség, ápolás helyett inkább eltiprás, érvénytelenítés a válasz: Már megint hisztizel! Neked semmi nem jó, nem elég stb.
– Említette, hogy gyermekkorban alakul ki ez a személyiségzavar. Előfordulhat, hogy egy családban például mindkét gyermek nárcisztikussá válik?
– Igen, de nem törvényszerű. A trauma feldolgozása egyénenként eltérő. Nem egyszer találkoztam olyan testvérpárral, ahol az egyik a kötődés trauma után
nárcisztikus lett, felvette a nárcisztikus álszemélyiségét, a másik pedig önfeláldozóvá vált. Az utóbbi esetben a személy ugyanis nem elnyomja a traumát azzal, hogy lezárja az érzéseit, hanem azonosul az érzéseivel. Meggyőződésévé válik, hogy vele biztosan valami baj van. És ezt igyekszik kompenzálni azzal, hogy a másokról való törődésre épül az érzelmi biztonsága, az ő ál-identitása. Mindig rendbe akarja hozni a dolgokat azáltal, hogy szolgálatkész, mindig jó akar lenni, megfelelni. Az önfeláldozás lesz az ő ál-énje, de egyben ez egyben kikövezi az utat az önelvesztéshez, az önszabotázshoz. Lemond a saját igényeiről, önmagát mindig hátrasorolja. Sokan felveszik a megmentő szerepét a jövőben, és gyakran vállalnak például szociális munkát.
– Hogyan lehet az, hogy a hozzátartozó nem ébred rá, hogy nem ő a hibás? Miért érzi magát bűnbaknak?
– Miért szeretjük a bántalmazóinkat? – tehetnénk fel a kérdést. E témában nagyon sok tanulmány íródott már. Ebben az esetben érdekesség, hogy nagyon
gyakran egy nárcisztikus személyt az élet, a sors egy önfeláldozóval hozza össze. Megadják egymásnak a hiányzó részt, és akár hosszú éveken át jól működhet
a kapcsolatuk, akár pozitív hozadéka is lehet. Mivel egy önfeláldozó a saját erejét nem használhatja, vonzó lesz számára egy olyan ember, aki ereje teljében van.
Ez azonban nem szerelem, csak sémakémia. Kiváló könyvet írt ebben a témában Ross Rosenberg: Emberi mágnes szindróma – miért szeretjük azokat, akik
bántanak minket?, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok.
– Ha egy társ felismeri, hogy nárcisztikus személlyel él együtt, egyértelműen törekszik arra, hogy kilépjen a kapcsolatból, vagy próbálja megmenteni?
– Jellemzően ezek a hozzátartozók társfüggők, és inkább benne maradnak egy ilyen kapcsolatban, még ha nem is jó nekik. Ugyanakkor a tudatra ébredés,
hogy nem ők a hibásak egy-egy helyzetben, óriási megkönnyebbülés nekik, és segítség ahhoz, hogy más, jobb alapokra helyezzék életüket. Már nem
hibáztatják magukat. Gyakran anyagi okok miatt sem lépnek ki, de a gondolkodásmódjuk gyökeresen megváltozik.
– Miért annyira nehéz kilépniük a rossz kapcsolatból?
– Úgy vélem: a nárcisztikus kapcsolat pontosan olyan, mint egy erős drogfüggőség. Ám itt a „szernek arca van”: ő a férj, a feleség, a szülő, a testvér, a barát, a
főnök, a kolléga. Tehát ez más, mint pl az alkohollal, vagy pl a kokainnal. A társfüggőt az adott nárcisztikus személyhez érzelmek, vágyak, emlékek, akár 20–40
év történései, emlékei, a kapcsolat beteljesülésének víziója köti. Az áldozatok a remény rabjai. A társfüggő krónikus önszeretethiányban szenved, tartósan benne
marad olyan helyzetekben, ahol nem jó neki, nem bánnak jól vele, mégis marad, tűr a végletekig. Emiatt sokszor akár meg is betegedhet. Tapasztalataim szerint
jellemzően pajzsmirigy, gerincproblémak, endometriózis, légzőszervi betegségek, egzisztenciális válság, akár anorexia, önsebzés, borderline személyiségzavar
is kialakulhat a hozzátartozónál (az utóbbiak legtöbbször nárcisztikus szülő(k) gyermekeinél). Éppen ezért is annyira fontos, hogy az érintettek legalább
felismerjék, körvonalazzák a helyzetüket, már ez is önmagában felszabadító lehet.
– Végül, ha egy nárcisztikus személy felkeresi, neki hogyan tud segíteni?
– Ahogyan már említettem, a traumához nem lehet hozzáférni, a tudatra ébredés azonban elindíthatja a jobb élet útján. Az, hogy felismeri, „elfogadja”, kiismeri
állapotának mozgatórugóit, már jó kiinduló pont lehet. Módosíthatja a viselkedését, mely által a hozzátartozói élete is gyökeresen jobbá válhat, és akár
teljesebbé, kiegyensúlyozottabbá teheti emberi kapcsolatait.
www.gyogyitopillanatok.hu
