Fizikai vagy lelki oka van a betegségeinknek? Vagy a kettő együtt adja az eredményt? Többek között erről beszélgettünk hazánk egyik elismert, pszichoedukációval foglalkozó önismereti szakemberével, PATAKI BEÁTÁVAL.
– Mit gondol a betegségekről? – kérdeztük az elején.
– Nagyon gyakori, hogy mi, emberek úgy gondolkozunk a betegségről, a problémákról, hogy valami az életünkben, a szervezetünkben meghibásodott, valami
baj van velünk, vagy maga a testünk elromlott, helyre kell hozni. Hadviselést indítunk a tünetek ellen. Ez jól megfigyelhető a gyógyszerreklámokban is. „Nincs idő
a fájdalomra!” Vedd fel a harcot a náthával!” stb. Ezzel szemben, én úgy vélem, a betegség üzenetére kellene koncentrálni. Mit akar üzenni a testünk? És ehhez kell a megfelelő önismeret.
– Milyen a jó önismeret?
– A saját belső világunk megtapasztalását jelenti. Amikor „megmerítkezünk”, elmélyülünk önmagunkban. Akkor válunk beteggé, amikor elveszítjük a belső
világunkkal, az érzéseinkkel a kapcsolatot. Az évek során megtanuljuk, hogyan bíráljuk felül ezt az önmagunkhoz való – egyébként gyermekként még többnyire
természetes – kapcsolódást.
– Van, aki képes megélni igazán a belső világát?
– Igen. És ez lenne az „alap”, ez az élet. De visszakérdezek! Kik is vagyunk valójában? Mi a belső világunk? Csak a gondolataink és érzelmeink,
viszonyulásaink összessége? Számtalan dolog mindebből nincs a felszínen. Nem tudatos. Jó hasonlat erre, hogy a belső szerveink, csontjaink szabad szemmel
közvetlenül nem láthatóak, de tudjuk, hogy vannak.
Ezért különböző képalkotó rendszerek, például ultrahang, röntgen által látjuk. Egy „összképet”, egy rálátást kapunk általuk. Ilyen a magas színvonalú és
gyakorlatias önismeret is: egy átfogó értelem- és érzelemteli képet ad saját magunknak önmagunkról. De nem egy hideg elemző módon, hanem úgy, hogy
mélyen megérint bennünket a saját helyzetünk
átlátása. Felismerjük, belátjuk a helyzetünket. Sajnos napjainkban nagyon sok mindent címkéznek önismeretként, ami nem az. Számtalan tévhit kering az
interneten, és nincs egy vonalvezetés, egy irányadó szűrő a felénk áradó információtömegben. Gyermekként még jó esetben ösztönösen megéljük az
élményvilágunkat (kivéve ha traumák értek). Képesek vagyunk boldogan, nyitottan, életigenlően létezni, védve az életet. Gyerekként, ha fáj valamink, merünk
hangot adni neki, sírunk, vagy bátran dúlunk-fúlunk. Felnőttként már eltávolodunk a lelki értelemben vett igazi valónktól. Gyermekként még kapcsolatban
vagyunk a belső világunkkal, lelkileg egészségesebbek vagyunk, bátran megéljük az érzéseinket.
– Mi a különbség az érzelmek és az érzések között?
– Az érzelmek mindig csakis reakciók. Az, ahogyan reagálunk a dolgokra, helyzetekre, vagy akár arra, amit nem vagy nehezen tudunk elfogadni. Az érzés
viszont nem reakció, hanem az, amit egy adott helyzetben átélünk. Hányszor mondják a gyerekeknek, hogy ne légy szomorú! Szedd össze magad! Ne törődj
vele! Arra ösztönzik őket, hogy távolodjanak el az érzéseiktől. Többnyire azt sulykolják belénk, hogy bár az élet része az öregedés, de egyúttal a betegségek is.
– Ezek szerint az öregedés nem feltétlen jár a betegségekkel?
– Sokszor halljuk (persze ez egy vicc, egy mém): „Ha elmúltál ötven, és nem fáj semmid, akkor lehet, hogy meghaltál!” Ezzel nem értek egyet. Az öregedésnek
nem kell feltétlenül együtt járnia a betegségekkel. A testünknek vannak nyilvánvaló és alapvető szükségletei. Ezt mindenki tudja. Ha ezeket nem adjuk meg neki,
rosszul bánunk vele, akkor előfordul, hogy jönnek a következmények, akár a betegségek. Azzal is sokan tisztában vannak, hogy milyen fontos például az
egészségünk tekintetében, hogy mit, mikor és mennyit eszünk, mennyit mozgunk, sportolunk-e. Mégis, a szokásaink optimalizálása a jóllétünk érdekében, vagy
egy egészségesebb életvitel átültetése a gyakorlatba már sokkalta nehezebb dolog. Ez a cikk nem arról szól, hogy egyél ezt vagy azt, vagy hogy mozogj így meg
úgy. Hiszen a betegség-gyógyulás önismereti mozgatórugóiról beszélgetünk. De az, ahogy élünk, amivel, akikkel körbevesszük magunkat, ahogyan bánunk a testünkkel, az már az önmagunkhoz való viszonyulásunkat, az önszeretetünket vagy annak hiányát mutatja
meg. És akkor még nem is tértünk ki az érzelmi és mentális tényezőkre. A ma embere rengeteg virtuális és valós interakció kereszttüzében él. Sok ingert, vagy
azok hatását, a rengeteg feszültséget nem képes levezetni. Ez többnyire mind bennreked a testben. Nagy közhely, de ha jobb viszonyba kerülnénk a testünkkel,
akár többet „kommunikálnánk” vele, jobban figyelembe vennénk az igényeit (mint egy anya a gyermekéét), és akár többet mozgatnánk, az összességében kiváló
gyógyír lehetne számos testi-lelki problémánkra. Akár meg is előzhetnénk azokat. Ha szabad ezt mondanom: fotelhuszárok lettünk. Szinte teljesen átadjuk
magukat a világhálónak, a híreknek, a közösségi médiának. Gondolatok, szavak, vélemények, eszmefuttatások és azok vég nélküli kifejezésével vagyunk
elfoglalva. Ám a tettek mezejére egyre kevésbé lépünk. Elmélkedünk, analizálunk. Magunkat, az életet. De ez nem önisme- ret, hanem elidegenedés, elszigetelődés, okoskodás. Nézzük meg! Sosem volt még ennyi meggyötört, feszült, türelmetlen, fáradt, ideges és beteges ember, mint manapság, pedig a csúcstechnológia korában élünk.
– Mit ajánl Ön szakemberként?
– Évek óta sikerrel alkalmazom a SzomatoDrámát csoportban és egyénileg egyaránt. Ez egy játékos, kreatív, önismereti terápiás módszer, ami segít, hogy a
hozzám forduló megismerje a saját értékeit, felismerje helyzete, problémája mozgatórugóit, és elinduljon a jóllét felé. Ez egy olyan „képalkotó” terápia, amely –
ugyanúgy mint a röntgen vagy az ultrahang – láttatja, szabad szemmel észlelhetővé, megragadhatóvá teszi a belső világunkat, és az ott rejlő összefüggéseket,
problémákat. Mivel mindannyian testben élünk (azaz van a test és a Benne Lakó, összefonódnak), éppen ezért a testi-lelki folyamatok egyúttal
elválaszthatatlanok. Nincsenek külön csak testi vagy csak lelki eredetű dolgok. Ez a módszer a személyes történetünket veszi figyelembe, és annak
kontextusában, azon keresztül ad rálátást egy-egy betegségre, problémára. Megmutatja, hogy az „hol szól rólunk”, és mi a felelősségünk, mik a lehetőségeink.
Akkor indul el valaki az elmozdulás a jóllét, a gyógyulás felé, ha sikerül neki felvenni a kapcsolatot a belső világával, a saját érzéseivel, viszonyulásaival az „élet
dolgaihoz”, és az őt körülvevő emberekhez. Ez a folyamat mind a múltat, mind a jelent érinti. Így a terápiában a kliens a saját élettörténetével kapcsolatban
felismerésekhez jut, érzéseket él át, majd ezen élmények megélésén át képes lesz máshogy fókuszálni önmagára. Sokszor az a baj, hogy az emberek agyalnak,
túl sokat vélekednek, elvesztik a kapcsolatot önmagukkal. Amikor megkérdezem valakitől, hogy hogy van, mit érez? A legtöbben egyszerűen nem tudják
megfogalmazni. Arról mesélnek, hogy mit gondolnak a helyzetükről, az életről, mit szeretnének elérni, vagy hogy mire vágynak. Leginkább másokról beszélnek,
arról, hogy mások mit tesznek, vagy mit kellene tenniük. A legtöbben elveszítik a kapcsolatot a saját élményvilágukkal. Mint amikor kilépsz a házból, becsukódik
az ajtó, és kizártad magad, mert bennmaradt a kulcs. Egyszerűen elfelejtettünk létezni.
– Mikor kezdődhet el a gyógyulás?
– Az a jó, amikor képessé válunk torzítás nélkül, önámítások, önigazolások, ítélkezés, bűntudat nélkül rátekinteni az életünkre. Látjuk a „jó és a rossz” dolgokat
is. Amint az illúzió szűnni kezd, a fátyol lehull a szemünkről. Ez sokszor kellemetlen, fáj, esetleg konfliktusokkal is jár, de szerintem ez egy jó irány. Akkor
kezdődik az igazi gyógyulás, amikor már meg tudjuk fogalmazni, hogy érezzük magunkat, és felvállaljuk, hogy mi magunk vagyunk elsősorban azok, akik bármit tehetünk önmagunkért. Mi magunk leszünk az életünk Főszereplője. Képesek leszünk döntést hozni, akár megváltoztatni dolgokat. A valós igényeink szerint élni, amelyek testi és lelki értelemben is gazdagítóak. A tünetek, a megbetegedés leginkább akkor köszön be hozzánk, ha önámításban élünk, kényszeredetten ragaszkodunk elavult dolgokhoz,
hiedelmekhez, akár túlhaladott elképzelésekhez. Nem szabad a szőnyeg alá söpörni életünk meghatározó problémáit, mert azok betegségek formájában térnek
vissza hozzánk. Aki gyógyulni szeretne, annak igenis nyitnia érdemes az önmegkérdőjelezés, az önreflexió, az átrendeződés, az újradefiniálás, a változás felé. E
nélkül nem fog menni. Lehet, hogy ezen az úton lesz jó pár fájó pont, de megéri a fáradozást. Hiszen boldogab-bakká, kiegyensúlyozottabbakká válunk. Néha elég néhány perc bizonyos felismerésekhez, és máris a gyógyulás útjára léphetünk, de van, hogy valami
hosszabb folyamatot igényel. Ám mindenképp jó ötlet belevágni ebbe az önismeret-önelfogadás-önszeretet-gyógyulás „kalandtúrába” bármely élethelyzetben,
életkorban.
Érdemes felkeresni a honlapom, a www.gyogyitopillanatok.hu és a Facebookon,
YouTube-on a Gyógyító Pillanatok oldalt. A mottóm: A tudatosság felszabadít!
