Mikulás Ferenc a magyar animáció jövőjéről és örökségéről
Mikulás Ferenc neve egybe forrt a magyar animációval, illetve az olyan ikonikus rajzfilmekkel, mint a „Magyar népmesék”. A Kecskeméti Rajzfilmstúdió Kossuth-díjas vezetőjével arról beszélgettünk, hogyan tartotta életben évtizedeken át a magyar animációt állami háttér nélkül, miként látja a műfaj nemzetközi térnyerését, és 85 évesen milyen tervei vannak a jövőre nézve.
Sokat beszélt arról, hogy a mindenkori kormányok mostohán bántak a magyar animációval. Az Ön Kossuth-díja azt jelzi, hogy ebben változás állt be?
Remélem, hogy ez valóban változást jelent. Talán másként tekintenek most már a magyar animációra, mint korábban. Számomra azonban ez a díj elsősorban a közös munka elismerése. Ha nem lennének körülöttem tehetséges, szorgalmas, szerethető munkatársak, nem készültek volna el azok a filmek, amelyekért most engem tüntettek ki. Ez tehát nem kizárólag az én érdemem, hanem egy egész alkotói közösségé.
Hogyan zajlik a stúdióban az alkotómunka? Mi alapján döntenek a filmötletekről?
Először is gondolkodnunk kell azon, hogy mire van igény, és mi az, amit mi fontosnak tartunk. Én kezdettől úgy vélem, meg kell őriznünk azokat az értékeket, amibe beleszülettünk. Ezért születtek meg például a „Magyar népmesék„, a „Mondák a magyar történelemből”, vagy a „Mesék Mátyás királyról” sorozatok. És szerencsére a munkatársaim elfogadják az ötleteimet, sőt, a legjobb formában valósítják meg azokat.
Sokszor inkább a finanszírozás jelent gondot, hiszen legkevésbé állami támogatásokból tudjuk megvalósítani az ötleteinket. Például az „Magyar szentek vallomásai” sorozatot nem a Nemzeti Filmintézet vagy a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, hanem a MOL Új-Európa Alapítványa. A „Magyar népmesék” jogai is sokat hoznak a mai napig. Száz epizód készült, három nyelven elérhető, és több mint 202 millió megtekintéssel büszkélkedhetünk a YouTube-on. Az innen befolyó összeg alapvetően szükséges a stúdió fenntartásához, mivel egy magán kft. vagyunk, és a működés minden költségét – fűtés, világítás, technikai eszközök – saját magunknak kell finanszíroznunk. Ezért szintén fontos a stúdióz látogató csoportok
fogadása is – tavaly 3700 látogatónk volt –, valamint online és helyszíni merchandising értékesítésből is származik bevételünk, például népmesékhez kapcsolódó játékokból. Ugyanakkor az elért nyereséget mindig visszaforgatjuk, új szoftvereket veszünk, vagy például az animátorképzés költségeit fedezzük belőle. Mint a Kőműves Kelemen felesége, mi is beépültünk ide a falakba.
Ezt azt jelenti, hogy rendkívül sokan nézik még ma is a Magyar népmeséket, ráadásul világszerte…
Eddig mintegy 40 ezer komment érkezett a filmekhez, hogy mennyire nagyszerű a sorozat, és náluk is vannak hasonló történetek, ami nem meglepő, hiszen a népmese egy archetipikus dolog. Érdekes módon az angol nyelvű változatnak Amerika után Indiában, meg a Fülöp- szigeteken van a legtöbb nézője.
Több generáció nőtt fel a „Magyar népmeséken”, és az újabb nemzedékeket is berántja a sorozat. Mi a titok?
Egy amerikai kutató fogalmazta meg jól: a „hős útja” az archetípus, ami minden népmesében jelen van – elindul a hős, megküzd a nehézségekkel, győz és hazatér. Ez a történetív mindenkit megszólít, gyereket és felnőttet egyaránt. Mi a mesék eredeti gyűjtéseit dolgoztuk fel, a népművészeti motívumokat is közvetítve, a Kaláka zenéjével – ez komplex kulturális örökségátadás.
Honnan ered az a mély érzékenység, amit a magyar értékek iránt tanúsít?
Gyermekkoromat Dunapatajon töltöttem. A falu közössége öntudatos paraszt-polgári réteg volt: ők állították fel az ország második Kossuth-szobrát, 1919-ben pedig ellenálltak Szamuely Tibor vörös terrorjának. Az ’50-es évek kényszer-beszolgáltatásai, az orosz hadifoglyok hazatérése és a feketevágásért elhurcolt szomszédok történetei mind mély
nyomot hagytak bennem.
Mint ahogy azok a hagyományok is, amelyeket a szocializmus sem tudott eltörölni. A református templomban például még szigorú ülésrend szerint helyezkedtek el a házaspárok, legények és asszonyok, s megtartották a hagyományos ünnepnapokat is: névnapokat, szüreti mulatságokat, temetések utáni torokat. Gyerekként magam is jártam temetéseken énekelni.
A szabadság iránti érzékenységem is ebből a közegből ered. Amikor 1956 októberében a kunszentmiklósi gimnáziumban a forradalmi bizottság keresett valakit, aki elszavalja a Nemzeti dalt, gondolkodás nélkül vállaltam. A főtéren összegyűlt tömeg együtt mondta velem a refrént, majd a vállukra vettek, feldobáltak a levegőbe. Egy barátommal később Budapestre utaztunk, összegyűjtöttük a forradalom nyomtatott anyagait, majd márciusban újra próbáltunk szervezkedni.
Ez már sok volt a helyi párttitkárnak – eltanácsoltak a gimnáziumból. Kalocsán fejeztem be a középiskolát, de egyetemre már nem vettek fel. Így segédmunkásként kezdtem az életem. De nem hagytam magam.
Visszatérve a stúdióra, az animátorképzést is önök végzik?
Igen. Az egyetemek leginkább rendezőket és tervezőket képeznek, de nálunk az animátor a kulcsfigura, olyan, mint egy színész. A jelentkezőkből néhány évente kiválasztunk néhányat – idén harmincból négyen lettek animátorok. Erre a hivatásra születni kell.
Lehet azt mondani, hogy ma is Ön az egyik meghatározó személyisége a magyar animációnak?
Sajnos ez nem túlzás. A Nemzeti Filmintézet nem biztosít fenntartást az animációs stúdióknak, mint például a játékfilmeseknek. Mi magunk építettük a stúdiót, saját forrásból. Az éves árbevételünk felét külföldi megrendelésekből szerezzük – olyan produkciók keresnek meg, ahol karakterhű, életszerű animációra van szükség.
Soha nem gondolt arra, hogy visszavonuljon, és csak a jogdíjakból éljen?
Megtehetném. De én felelősséget érzek a kollégáim, az értékek és az ügy iránt. Olyan dolgot csinálunk, amit világszerte, 136 országban néznek magyar nyelven is.
És vajon a politika részéről valóban van nyitottság az animáció felé?
A gyakorlatban egyelőre kevés változás látszik. Igaz, a Filmintézet most több egészestés animációs filmet is finanszírozott, és van egy szándéknyilatkozat egy kecskeméti animációs múzeum létesítésére. Emellett szeretném, ha lenne animációs képzés – ez segítené az utánpótlást, és lehetőséget adna más tudományterületeken is alkalmazni az animációt.
Hogyan változtatja meg a technológiai fejlődés, különösen a mesterséges intelligencia, az animációs munkát?
Még mi is keressük a válaszokat. A Kecskeméti Animációs Fesztiválon külön konferenciát szervezünk arról, hogyan hat az MI az animáció világára. Egyelőre elsősorban technikai eszközként használjuk – például textúrák, felületek generálására.
Az animációs filmek egyre inkább meghódítják a felnőtteket is. Mi ennek az oka?
Az animáció különleges, mert nem a valóságot, hanem annak szimbolikus változatát mutatja. A nézőnek kell megfejtenie, mi történik – ez egyszerre szellemi és érzelmi folyamat. A „Leo és Fred” sorozatunk például teljesen narráció nélkül működik, mégis minden korosztályt megszólít. Sokan említik ezt a sorozatot, hogy mennyire megérintette őket.
A képi szimbolika tehát erőteljesebb lehet, mint a szavak?
Pontosan. A nézőben játszódik le a film. Nem a valóságot mutatjuk, hanem annak kifejező lenyomatát. Ez az, amit az animáció igazán tud: gondolkodásra és érzelemre egyszerre hat.
Meddig tervez előre? Lesz, aki viszi tovább a stafétát?
Nem tervezek előre, csinálom, amit gondolok. Segédmunkásként kezdtem, középiskolából eltanácsoltak, az egyetemre nem vettek fel, figuránsként dolgoztam. De nem hagytam magam. Most 85 éves vagyok, de nem érzem a kort. Bízom benne, hogy lesz, aki folytatja.
Van még megvalósításra váró álma?
Két nagy tervem van. Az egyik „A Duna meséi” – tíz dunai ország meséje egy sorozatban. Ez kulturálisan és gazdaságilag is értékes projekt lenne. A másik Kossuth Lajos életét bemutató animációs sorozat, amely a nagy államférfi emberi oldalát is feltárná.
