Hol volt, hol nem volt, volt egy ember,
üveghegyen túl, néma tenger
partján, ahol már permafrösztbe
fagyott a volt, van s lesz örökre.
Virág ha nőtt is, elvirágzott,
csak ült az ember csöndbe’, fázott,
napok szárnyaltak el felette,
dermedt madárként földre esve.
És szólt az ember: „Ej, mivégre
ülök, bámulva itt az égre!”
Ráült egy holdsugárra, s végül
kisugaragolt a mesébül.
A hó szelíden hulldogál,
az ember csöndben álldogál,
ezernyi apró, hófehér
pihécske libben, szálldogál.
És élni, élni, élni jó,
miközben némán leng a hó,
s a menny homályos tükre ring,
és egybehull álom, való.
Fehér a fénylő messzeség.
fehér opálba húnyt az ég,
csak tisztaság, csak tisztaság,
s az elmúlás oly messze még.
B. F. 1936 – 2025.
Üres tanyán tunyán tanyáz
enyészet. Rég övé a ház.
Lerogyva ól, fal, zsúptető,
Kidobva rozsdás kútfedő.
Ez is rend, mégis, ősi rend:
a nemlét nemje benne leng.
Az árokparton, ím, lobog,
vörös kötényke, imbolyog,
pipacs táncol, kiált, üzen:
„Nincs nemlét. Lét van. Épp pihen.
Csak volt a Volt. Nem lesz a Lesz.
A Van mindent birtokba vesz.”
Köszönet az együttlétért közel s távoli figyelemért, különösen: Kaszap Táltos Kávézó Csapata és Csekő Sándor, valamint Czingel Ádám, Libor Zoltán és Mikulás Gábor, valamint Homoki Márta (Kecskeméti EGYMI főigazgatóság).
Forrás: www.melymerules.hu
