Egy kivételes művész mutatkozik be a Deutsche Grammophon sárga címkéje alatt: Sergei Babayan Sergei Rachmaninov zongorasorozataiból állította össze egyórás stúdióműsorát.
Kicsit meghökkentő tudni azt, hogy az örmény-amerikai zongoraművész 1961. január elsején született – s ennek fényében pár hónap múlva már a hatvanat tölti, ugyanis eddig nem sok lemezt készített, és igazából a világ a hamburgi világcéghez szerződése után kezdi megismerni. Pedig a Babyanra időközben Trifonov tanáraként és Argerich duó-partnereként is felfigyelhettünk.
Bármennyire is igaz, hogy bár a Babayanhoz hasonló kaliberű pianisták más esetekben ilyenkor már komoly karriert tudhatnak maguk mögött – az viszont biztosan állítható, hogy a DG egy teljesen kész zsenit szerződtetett le, aki nemhogy pillanatok alatt a világ legnagyobb jegyzett zongoristái közé emelkedhet: de ezt a lemezét hallgatva már ott is van.
Kétségtelen hogy nem szokványos zongorista karrier amit Babayan befutott eddig, de annál lenyűgözőbb, és most a világcég által meglépheti azt a lépcsőt is, ami a világsztársággá váláshoz szükséges.
Sergei Babayan hat éves korában kezdte meg zenei tanulmányait, majd Moszkvában tanult a híres Konzervatóriumban. 1989-ben az Egyesült Államokba ment, majd ez évtől a legnevesebb pianistáknak kiírt versenyeken is megmérettette magát: 1992-ig el is hozott négy első helyezést. Babayan hatalmas repertoárt épített fel Bachtól Ligeti műveiig, és szólókoncertjei mellett a világ vezető zenekaraival és karmestereivel is koncertezett; de ezek mellett Cleveland-ben és a Julliardon is tanít. S hogy az Isten malmai mennyire lassan őrölnek: a most kiadott programot is még 2009-ben vették fel Hamburgban Babayannal, de, csak most jelenik meg.
E sokoldalú és figyelemre méltó múltú művész most pedig Rachmaninov Préludes, Études-tableaux, és Moments musicaux sorozataiból válogatva mutatkozik be új lemezén. Csak a zongora és az ő személyiség: na és persze a melankolikusan szépséges dallamvilágú Rachmaninov: kinek II. zongoraversenye Babayant elmondása szerint gyermekként arra késztette, hogy a zongora mögé üljön. E kötődés pedig máig nyilvánvaló.
Mert ahogyan Sargei Babayan Rachmaninovot játszik, azt egészen lebilincselő hallgatni, és nem lehet lelkesedés nélkül beszélni róla. Bölcsesség és békesség árad körülötte. Annyira varázslatos és költői, amiképpen átszűri és bemutatja e tizenöt kis darabot, ahogy a témákat felépíti, meg ahogyan a zenei szövetet kibontja, hogy teljesen a meghitten szép, mély orosz hangulatok alá kerül a hallgató. Lélek és szellem nagysága emel fel – de nem csak Rachmaninové, hanem Babayané is. A nemzetközi sajtó közben meg ájuldozik, hogy hol volt eddig ez az ember a maga csendes csodáival – s közben a csoda előttünk születik meg: jól jegyezzük meg magunknak Sergei Babayan nevét.
Komlós József JR
