Az Erato/Warner hanglemezkiadó romantikus korhű zenekara: az Insula Orchestra és alapító-karmesterük: Laurence Equilbey ezúttal nagyszerű felfedezésekre invitálja a hallgatókat: bemutatva egy, a XIX. század közepén alkotott úttörő szerepű női komponistát.
Louise Farrenc 1804-ben Jeanne-Louise Dumont-kéntszületett a neves francia szobrászcsaládba. Édesapja Jacques-Edme. nagyapja François, ükapja Edme; testvérbátyja pedigAuguste Dumont – mindannyian hírneves szobrászok voltak. Művészek között nőtt fel, és már nagyon korán megmutatkozott kivételes zenei tehetsége. Egészen kisgyermekként kezdett zongorázni, és olyan mesterek tanították, mint a Clementi-tanítvány Cécile Soma, aztán Ingnaz Moscheles, Johann Nepomik Hiummel; majd tizenöt éves korától Anton Reicha-nál kezdett zeneszerzői tanulmányaiba.
NohaLouise Farrenc korában a női szerepbe még mást gondolt a társadalom, ez a kor már az volt, amikor Európában olyan hölgyek tűntek fel mellette, mint Clara Schumann vagy Fanny Mendelssohn; de említhetem akár Brunszvik Terézt is. A tehetséges nők immáron tágabb teret követeltek maguknak a társadalomban, ledöntve a merev nemi korlátokat – és ezt tette Louise Farrenc is. Felvilágosult szülei pedig épp úgy támogatták a maga korában szokatlan karrierjét, mint korai házasságkötése után fuvolaművész és zeneműkiadó férje: Aristide Farrenc.
Louise Farrenc korának egyik legelismertebb koncertzongoristája és pedagógusa lett, utóbbi minőségében egyenesen történelmet írt: a Párizsi Konzervatórium első női professzorává nevezték ki 1842-ben, és ezt a tisztét meg is tartotta 1872-ben bekövetkezett haláláig. Termékeny élete alatt külön női osztályt hozott létre, ahol női zongoraművészeket képeztek; zeneszerzőként pedig zongoraműveket, kamaraműveket, énekhangra és kórusra írt darabokat éppúgy alkotott, mint szimfonikus nagyzenekari kompozíciókat. Sőt – utóbbiakat a korban ugyancsak szokatlan módon, nőként maga vezényelte, nem egyszer a Berliozzal közösen rendezett koncerteken.
A francia komponista hölgy három szimfóniája közül – egy sorozat kezdéseként – az elsőt és a harmadikat rögzítette most kiváló korhű zenekarával: az Insiula Orchestra-val a francia dirigens hölgy: Laurence Equilbey. Az I. szimfónia 1842-ben, a III. pedig 1847-ben íródott – de először csak 1845-ben, illetve 1849-ben mutatták be. Forradalmi időkben járunk, a nagy Mendelssohn és Schumann szimfóniák komponálásának időszakában, mikor a szimfónia még mintegy „német műfajként” volt elkönyvelve Párizsban, és Louise Farrenc szimfóniáival is úttörő szerepet vitt.
Louise Farrenc két itt meghallgatható műve egyébként pontosan ezt a kort tükrözi vissza: felismerhető ugyan Mozart vagy Schubert hatása, de egészében engem Schumann világára emlékeztet – ha más, is. Mert elmondható, hogy önmagukban is jó és erőteljes darab mindkettő, felfedezésre és rögzítésre méltók.
S vajon ki mutathatná be őket méltóbb keretek között, mint a Laurence Equilbey vezényelte, pont e kor esztétikájára specializálódott Insula Orchestra? Játékukkal a két szimfónia áttetsző, kifejező és érzelmekben gazdag, pompás előadásokként csendül fel. Nemcsak meggyőzi a hallgatót, de várja is a folytatást.
Komlós József JR
