A Warner Classics új megjelenésén a Rotterdami Filharmonikus Zenekar igazgató-karmesterük: Lahav Shani vezényletével kevéssé favorizált darabokat mutat be – sőt egy ritka érdekességet is tartogat.
Kurt Weill a XX. század egyik legismertebb német zeneszerzője – neve összefonódik a zenész színpadokéval. A harmincas évekre már elismert személyiség volt, sikeres szerző; akinek munkássága hozzátartozott az akkori idők berlini kabaréinak felvirágzásához. S ehhez az emlékképhez ma is szervesen hozzátartozik Weill munkássága.
1933-ban: a nácik uralomra jutása után azonban művészete azonnal az „elfajzott” kategóriába került – s Weill, mint zsidónak minősülő kirekesztett, azonnal el is hagyta szülőhazáját. Bőröndjében többek között már ott lapult II. szimfóniájának első tétele is – melyet aztán a következő évben Párizsban fejezett be.
Ez a felvétel ebből a szempontból biztosan nagy felfedezés: hiszen Weill-t jól ismerjük, mint dalszerzőt és operaszerzőt – azonban három tételes, közel harminc perces II. szimfóniája alig ismert és egyáltalán nem favorizált koncertdarab. Stílusában természetesen tartalmaz olyan elemeket, melyek a szerző színpadi munkásságát idézik – de mégis különálló és különleges darab az életműben.
Dmitrij Sosztakovics ez idő tájt Sztálin birodalmában hasonlóan lehetetlen helyzetbe került: műveit elítélték és élete is közvetlen veszélyben forgott – miután „formalistának” bélyegezte a szovjetrendszer. Ő azonban nem menekülhetett el hazájából, ezért előző szimfóniája és operája megbélyegzése után megpróbálta V. szimfóniájával kiengesztelni a kommunista hatalmat.
1937 áprilisa és júliusa között írta meg Beethoven ötödikje nyomán nagy: háromnegyed órás, négytételes művét – mégpedig igényességgel és rejtett belső utalásokkal, de közérthető és népszerű formában. Az V. szimfóniából Sosztakovics kihagyta a rá jellemző modernista elemeket, tett bele viszont mindent: közte zongoraszólót, és hegedűszólót – és ezzel a konzervatívabb hangzással nagy sikert aratott mind a közönség, mind a cenzorként működő hivatalos kritikusok körében. A leírások szerint ötödikjét – melyet közeli barátai egyszerűen csak a kor paródiájának tartottak – több mint félórás álló tapssal ünnepelte a díszbemutató közönsége. S ami még fontosabb volt: az akkori szovjet újságcikkek is méltatták.
Lahav Shani magasra tette a mércét előző, a Rotterdami Filharmonikusokkal bemutatkozó Warner-lemezén: melyen Beethoven favorizált műveit adta elő – amúgy remekül és nagy sikerrel. Most viszont olyan felvételekkel jelentkezett, melyek a hanglemez-repertoárban kevéssé vagy egyáltalán nincsenek jelen – mégpedig két, pontosan négy esztendővel ezelőtt rögzített felvételen.
Nagyszerű ez a párosítás, és az ez által való visszatekintés az 1930-as évek zűrzavaros éveire; és nagyszerű a megvalósítása is. Lahav Shani főzeneigazgató és a Rotterdami Filharmonikusok hallhatóan kiválóan megértik egymást, végig a legmagasabb szinten muzsikálva képesek együtt dolgozni. Az előadások feszültek és energiával telítettek: drámai erejű szórakozást nyújtanak.
Komlós József JR
