A bel canto óriásának: a 225. éve született Gioacchino Rossininek kevésbé ismert operáiból énekel bravúros részleteket a Deutsche Grammophon új megjelenésén a kontratenorok új nemzedékének egyik legkiválóbbja: Franco Fagioli.
Érdekes ellentmondás, hogy noha Rossini egyike az évszázadok óta legnépszerűbb operaszerzőknek, mégis csak pár operáját játsszák és játszották a tömérdek közül– igaz, immáron két évszázada megszakítás nélkül. Avagy ki hallotta már az esetlegesen még ismertebb Semiramide mellett a Demetrio és Polibio, Matilde di Shabran; Adelaide di Borgogna; Tancredi; Eduardo és Cristina című operák sorából bármelyiket? Ha másért amúgy nem lenne egyébként is csábító ez a lemez, már azért fel kellene, hogy keltse az operarajongók figyelmét – hogy ilyen ritkaságok részletein keresztül némi betekintést kapunk az operakirály életművének rejtőző felébe.
De persze ezen túl más szempontok alapján is nagyon izgalmas – és további felfedezéseket, sőt rácsodálkozásokat tartogató – album ez! Ennek eredője pedig az énekes személye, aki ismét a széles közönség elé lép egy újabb saját árialemezzel. A harmincöt esztendős argentin kontratenor: Franco Fagioli hazája első kontratenorjaként tette le a névjegyét – és e téren olyannyira úttörő volt, hogy amikor énekelni tanult, e hangtípusban még nem is volt tanár a Teatro Colón elit iskolájában. Így jobb híján hát bariton és szoprán éneklést egyszerre tanult – s ennek révén már tanulmányai kezdeteitől benne élt a bel canto hagyományokban. S most, hogy talán nem is kis meglepetésre Rossinit énekel, a barokk szerepek után tulajdonképpen csak visszatalált kedves műfajához, és a saját zenei gyökereihez.
További – szinte meghökkentő – érdekessége e lemeznek Rossini és a hang: a kontratenor találkozása, mely elsőre talán még furcsának, vagy akár eklektikusnak is hathat. Valójában Rossini az 1800-as évek elején: a tízes években és a húszas évek első felében írta ezeket az operákat, mikor az operasztár kasztráltak világa még létezett – igaz letűnőben volt. Amúgy feljegyezték, hogy a komponista olyan gyönyörű csengő hangon énekelt kisgyermekként, hogy az egyik nagybácsi – egy bizonyos borbély – mindenképpen megpróbálta rábeszélni Rossini apját, hogy kasztráltassa a fiát, hogy megmaradjon kivételesen szép hangja.
Szerencsére ezt az édesanya megakadályozta, maga Rossini azonban később sok kasztrált énekes megismert, és közülük Vallurrinak két művében is szerepet írt. Franco Fagioli új lemezén ezek a darabok ugyan nem szerepelnek, viszont eredetileg mezzoszopránoknak írt férfiszerepek bőségesen. Ezek a nadrágszerepek rendkívül nehéz koloratúráikkal aztán nagyon hálás keretet biztosítanak arra, hogy bemutassa kivételes technikáját, művészi formálásait, és hangjának telt szépségét a magas regiszterekben is.
Fagioli 2003-ban kezdte meg világkarrierjét elsősorban német és svájci operaházakban, de amióta 2014-ben elsöprő sikert aratott – éppen Rossini áriákból is összeállított – műsorával a Salzburgi Pünkösdi Játékokon, már joggal lehet világsztárnak nevezni.
Eddigi négy operalemezen való közreműködése, és kilenc szólóalbuma után itt a tízedik, melyen bombaformát mutat egy válogatott társulat közreműködésével. A George Petrou vezényelte Armonia Atenea Ének- és Zenekart nem kell bemutatni, hiszen a Universal Classics korhű zenekaraként nagyszerű albumokon kápráztattak már el bennünket, és most is színesen, tempósan és élvezetesen zenélnek – a szólók is emlékezetesen szépek. Mellettük két görög énekest is megismerhetünk: a jelenetekben Christos Kechris (tenor) és Petros Magoulas (basszus) működik közre.
Komlós József JR
