Az európai zenetörténet egyik legjelentősebb – és egyben meglehet legtalányosabb alkotását vette fel az Ottavio Dantone vezette Accademia Bizantina olasz korhű együttes legújabb lemezére.
Az Accademia Bizantina autentikus zenekart már ismerjük korábbról a Decca
hanglemezkiadónál megjelent kiváló albumairól – de itt és most egy sokkal kisebb létszámú, valójában inkább kamarazenei együttesnek tekinthető felállásban nyúltak Johann Sebastian Bach életművének egyik alapvető és egyben alapvetéseket hordozó darabjához.
A fúga művészete ugyanis az a legmagasabb csúcs, melyet Bach kivételes életművében is
csak pár összevetésben – például a h-moll misével társítva – tárgyalhatunk. Néha szokták
Bach „zenei végrendeletének” is tekinteni kivételessége, összetettsége, és páratlansága folytán – de én ezzel magam azért nem értek egyet, mert amikor Bach megkomponálta, nyilvánvaló módon eszébe sem jutott a közelgő konkrét vég gondolata. Sokkal inkább az életre készülve írta, hiszen bár a komponálás 1740-től haláláig: 1750-ig tartó kerek évtizede közben látása végzetesen megromlott, de a darab valójában része azoknak a vitáknak, melyekben zenetörténeti egyesületi tagsága idején, sőt már jóval korábban is részt vett.
A hatalmas, előtte sohasem látott méretű variációsorozatban megalkotott egy és egynegyed órányi fúga – mint akkoriban, a rokokó születésekor már idejét múlt műfaj – remek alkalmat kínált arra, hogy Bach visszanézzen egy bő évszázadra és az általa nagynak tartott mesterekre; egyfajta összegzése legyen egy kornak és az ő személyes képességeinek is. Hát így keletkezett ez a csúcspont, melyre nem vitás, hogy még maga is úgy tekinthetett. Ennek ékes bizonyítéka, hogy példátlan módon nem sajnált rá pénzt áldozni és azt rézbe metszetve tetemes költségen kinyomtatni – még ha ez nyomdai munka csak váratlan halála után egy évvel: 1751-ben fejeződött is be. De Bach ebben a műben előre is nézett: vitatkozott, és az igazát kereste az őt divatjamúltnak és avíttnak beállítókkal szemben.
A fúga művészete ugyan valóban egy letűnt kort jelenített meg a maga idején, de mégis olyan zeneszerzői tökéllyel, hogy sokan nem véletlenül tekintenek rá tudományos igénnyel; és vitatkoznak arról, hogy milyen hangszeren kell bemutatni – már ha be kell egyáltalán? Persze hogy játszani kell, ez nem vitás – és hogy milyen hangszerre írta volna Johann Sebastian Bach, aki a billentyűsük csodált virtuóza volt? Nos, ez számomra aligha lehet kérdés – bár minden művészetileg alátámasztott (akár modern) megközelítés is elfogadható és igazolható ezen abszolút remekmű kapcsán!
Mikor az Accademia Bizantina meg a Decca rászánta magát, hogy egy új változatban rögzítik A fúga művészetét – egy igazán friss és eredeti koncepció mentén láttak munkához. A zenekar egy kvázi vonósnégyes, a könnyedebb hangú kamaraorgona, valamint csembaló (mögötte a karmester: Ottavio Dantone ül) alkalmazásával variálja a tételeket. A négy vonóshoz csembaló, de van, hogy orgona is csatlakozik egyszerre; a két billentyűs pedig nem csak szólóban, de számos esetben együtt-játékban is hallható – hol egyik, hol másik instrumentum koncertál.
A koncepció ügyes, megtöri a darab akadémikusságában és hosszában rejlő – a mai hallgató számára talán – néha adódó nehézkességét vagy egyhangúságát; és remekül alkalmazkodik a témavariációk által felkínál lehetőségekhez. Pont ez az, ami kiválóvá és élvezettel hallgathatóvá teszi ezt az albumot: az olasz együttes közérthető és a maga korába beágyazódott zeneként közelít A fúga művészetéhez. A kor táncaiban gyökerező barokk tempók, a megszólalás, a frazírok és a gesztusok nem a Parnasszus magasságaiban tanyázó, a halandó számára megközelíthetetlen tudományos abszolútumról – hanem nagyon is a zseniális Bach élethez közeli zenéjéről szólnak.
Komlós József JR
