Három kecskeméti újságíró, B. Radics Katalin, a Gong Rádió szerkesztő-riportere, Páncsics Hajnalka, a Petőfi Népe lapszerkesztője, valamint Bán János, a Kecskeméti Médiacentrum ügyvezető-főszerkesztője vehette át a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye és a Porta Egyesület által tizenhat esztendeje alapított, a 16. század végén élt francia püspökről, hitszónokról, lelkiségi íróról, egyházszervezőről, pápai tanácsadóról, az újságírók védőszentjéről elnevezett kitüntetést. (Fotók: Mátyus István)
Az elismerést dr. Bábel Balázs, Kalocsa-Kecskemét érseke adta át a díjazottaknak – a szent emléknapjához, január 24-hez közeledve – január 21-én, vasárnap délelőtt a kecskeméti Szent Miklós templom Porta dísztermében.
Szabó Sándor tárogatóművész előadását követően Molnár Zoltán hittantanár köszöntötte a megjelenteket. Kiemelten Balázs érseket, Bárkányi Ernő templomigazgatót, Mák Kornélt Kecskemét város alpolgármesterét, Lévai Jánosné önkormányzati képviselőt, a Városi Szociális Közalapítvány kuratóriumi tagját és Farkas P. Józsefet, a Porta Egyesület főszervezőjét, egyben a Wojtyla Barátság Központ igazgatóját, a díj társalapítóját.
Molnár Zoltán idézte Szalézi Szent Ferenc egyik mondását: „Nem azok a legszentebbek, akik a legkevesebb hibát ejtik, hanem azok, akikben a legtöbb bátorság, bőkezűség és szeretet lakozik. Akik a legmerészebben törekednek önmaguk legyőzésére, és akik nem rettegnek túlságosan attól, hogy elbotlanak.”
– A Szalézi sajtódíjat azért alapította a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye, hogy bátorítsa, erősítse az újságírókat, akiknek Szalézi Szent Ferenchez hasonlóan óriási a felelősségük, amikor a hit terjesztése érdekében munkálkodnak – tette hozzá.
Az érsek kifejtette: a díj elismerés, még inkább biztatás a jutalmazottak számára, hogy sajtómunkatársként etikus módon, az igazságot közvetítve álljanak elő.
Egyebek mellett idézte Deák Ferencet, aki egyszer azt mondta: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.”, továbbá kérte a díjazottakat: ilyen erkölcsi talapzat legyen alapja későbbi munkálkodásuknak is.
- Radics Katalin viszonylag későn csöppent a média világába, mikor másoddiplomaként elvégezte az újságírói képzést. Sajtótevékenységét a Budapest Rádiónál kezdte, házassága révén került Kecskemétre. 2010 óta a Gong Rádió munkatársa, 2013-tól a Mozaik című műsor házigazdája, aki fontosnak tartja, hogy hallgatói utat találjanak a keresztény értékekhez.
– Munkámmal igyekszem értéket közvetíteni és hálás vagyok, hogy olyan médiumnál dolgozhatom, ahol erre van lehetőség. Törekszem a jövőben is ekként cselekedni – jelentette ki B. Radics Katalin a díj átvételekor.
Páncsics Hajnalka húsz esztendeje tevékenykedik az újságírói pályán. Dolgozott a Petőfi Népe bajai és kalocsai tudósítójaként, a Baon.hu szerkesztőjeként. Jelenleg a Petőfi Népe lapszerkesztője. Azon munkatársak közé tartozik, akik nem egyszerűen pénzkereseti lehetőségként, hanem hivatásként tekintenek munkájukra. A megyei lap csapatának tagjaként empatikus embernek ismerik. Érzékenysége okán könnyen megtalálja a hangot kollégáival, egyben viseli is azt a terhet, amire a többiek iránti figyelmessége kötelezi. Szerencsés egyéniség, rendíthetetlen optimizmusa átsegíti a nehézségeken, amelyek elé a szakma állítja naponta – hangzott a laudáció szövege.
Páncsics Hajnalka, miután megköszönte az elismerést, a másik kitüntetett, Bán János egyik korábbi cikkéből idézett egy gondolatot az újságírói munka mibenlétéről: „Szerintem a mi munkánk leginkább a vészhelyzet sürgősségi ellátását nyújtó orvosainak munkájához hasonlítható. Miközben néhányan elmélyülten próbálják a másnapi lap anyagait összeállítani, telefonálgatnak, megszállottként gépelik be a cikkeket, majd fotókat válogatnak, vagy egyszerűen csak magukban beszélnek, mások éppen néhány olvasó idegeit nyugtatják egy irodával arrébb. Bolondok háza.”.
Bán János író, újságíró. Jelenleg a Kecskeméti Médiacentrum ügyvezető-főszerkesztője. Korábban a Szolnok Televízió vezető szerkesztőjeként, és a Szolnoki Szigligeti Színház marketing vezetőjeként dolgozott, azt megelőzően pedig a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Új Néplap és a Heves Megyei Hírlap kiadóvezető-főszerkesztői posztját látta el párhuzamosan. Pályafutását a Kecskeméti Lapoknál kezdte. Később a Bács-Kiskun megyei napilapnál, a Petőfi Népénél dolgozott, ahol gyakornokként kezdve főszerkesztő-helyettesi posztig jutott.
Afganisztáni és iraki újságírói, haditudósítói munkájáért három alkalommal részesült a Honvédelmi Minisztérium „Honvédelemért” kitüntetésében.
2010-ben elnyerte a Vállalkozók Országos Szövetségének Szolnok megyei Príma-díját magyar irodalom kategóriában. 2017-ben a Bács-Kiskun megyei VOSZ megyei Príma-díjában részesült. A Nemzetközi Szent György Lovagrend tagja.
2000-ben tudományos-fantasztikus és fantasy regények, novellák publikálásával jelentkezett. Első kisregénye már ebben az évben elnyerte a legjobb magyar sci-fi novellának járó Zsoldos Péter-díjat, mely rangos irodalmi elismerést regény és novella kategóriában összesen öt alkalommal érdemelte ki.
Nemzeti történelmünk talán legfényesebb évszázadát, ezen belül Hunyadi János életét feldolgozó, „Hunyadi” regénysorozata 2008 óta jelenik meg, összesen csaknem 200.000 példányban. Isten katonái – 1456 című regényének spanyol nyelvű kiadását Őszentsége Ferenc pápa a Vatikánban vette át.
Bán János eddigi életpályája elismeréseként részesült Szalézi Szent Ferenc díjban, valamint azért, „amit tett és tesz a hiteles újságírásért”.
– Hiszek abban, hogy munkánk révén mindaz, ami jó, ami a kecskemétiek, illetve a környéken élők javát szolgálja, történelemmé válhat. Szívből köszönöm a díjat, munkámmal a továbbiakban is ezeket a célokat fogom szolgálni – hangoztatta válaszában a népszerű kecskeméti író, újságíró.
A díjazottakat Mák Kornél alpolgármester pohárköszöntővel méltatta.
Az ünnepség legvégén a szervezők szeretetvendégségre és koccintásra invitálták a jelenlévőket.
Háttér:
Szalézi Ferenc-Bonaventura 1567. augusztus 21-én született Franciaországban, Thorens közelében, a salesi kastélyban. Családja az ősi savoyai nemességhez tartozott és mélységesen ragaszkodott katolikus hitéhez abban az országban, amely nagyrészt elfogadta a kálvinizmust. A számos gyermek között Ferenc volt a legidősebb: kilenc testvére következett még utána. Első tanítója és nevelője a kastély káplánja, Jean Déage volt, aki egész pályáján kitartott mellette.
Ferenc a La Roche-i és az annecyi kollégiumokba járt, majd 1562-től a jezsuitáknál tanult Párizsban. Már tizenegy éves korában föladták neki a tonzúrát, hogy egyházi javadalmakat élvezhessen, pedig családja éppenséggel nem szánta őt papi pályára.
1586 decemberében megismerte Kálvin eleve-elrendelés tanát. Azt hitte, hogy ő is az örök kárhozatra van rendelve; de azért hű maradt a katolikus hithez, s csak akkor lábolt ki a válságból, amikor magáévá tette Lessius elméletét, amely szerint Isten az eleve-elrendelésnél számításba veszi az ember érdemeit.
1588 nyarán a vallásháborúk kezdték bizonytalanná tenni Párizs környékét, ezért apja visszahívta Savoyába, hogy azután Padovába küldje. A család akarata iránti engedelmességből jogot tanult, személyes érdeklődésének kielégítésére pedig teológiát. Jezsuiták és teatinusok révén megismerte A lelki harc című könyvet, és ez nagy hatást gyakorolt lelkiéletének további fejlődésére. 1591. szeptember 5- én elnyerte a jogi doktorátust, majd egy római és loretói zarándoklat után 1592 tavaszán visszatért Savoyába.
Ettől kezdve szilárd volt elhatározása, hogy pap lesz. A házasságot, amelyet családja előkészített számára, visszautasította. Nagybátyja, Szalézi Lajos kanonok azon volt, hogy támogassa atyja ellenállásának legyőzésében. Összeköttetésbe lépett a genfi püspökkel, és titokban elintézte, hogy Ferenc pápai kinevező okmányt kapjon, amely neki adományozza a genfi Szent Péter-káptalan préposti címét. Az egyházmegyében ez volt a püspök után a legmagasabb rang. Ez hízelgett a családi hiúságnak, és így az apa beleegyezését adta. Ferencet 1593. december 18-án pappá szentelték.
Először Thono vagy Chablais vidékének lelkipásztori ellátását bízták rá, olyan területét, amelyet a berniek hódítása után, 1536-ban erőszakkal kálvinizmusra ,,térítettek”. Miután a savoyai herceg visszahódította, most helyre kellett állítani a katolikus hitet a vidéken. Ez a feladat Ferenc számára súlyos testi megpróbáltatásokat jelentett: hajléktalanságot a hegyi tél hidegében és életveszélyes rajtaütéseket ellenfelei részéről. Nyilvános vitákat tartott és röpiratokat szerkesztett, amelyeket később Viták címen összefoglalt; ezenkívül kiadta első művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen.
Háromszor titokban Genfbe utazott, hogy Kálvin utódjával, Bézával párbeszédet folytasson a hitről. A megtérések száma nagy volt. A sikerek nyomán a püspök Ferencet kinevezte segédpüspökévé. Ebben a minőségben járt Rómában és Párizsban. Párizsban megismerte Acarie asszonyt, és szoros kapcsolatot alakított ki a város vallásilag legjelentősebb köreivel. Miközben hazafelé tartott, meghalt Granier genfi püspök. Utódjául Ferencet választották 1602. december 8-án. Székhelye Annecyben volt a kálvinista reformáció miatt.
Ettől fogva Ferenc minden erejét a hegyvidéki püspökség lelkipásztori feladataira mozgósította. Személyre való tekintet nélkül egyaránt szolgálatára állt a nemeseknek, a polgároknak és a szegényparasztoknak. Mindenkinek mindene lett. Kortársai teljes joggal látták benne a tettrekész, kötelességének élő püspök eszményképét. Minden eszközzel azon fáradozott, hogy a katolikus keresztényekbe olyan személyes jámborságot ültessen el, amely állja az összehasonlítást a kálvinistákéval. Korlátozás nélkül áldozott időt és fáradságot azok személyes irányítására és lelki vezetésére, akik rábízták magukat. 1604 márciusától Chantal asszony állt közöttük az első helyen, akivel egy Dijonban tartott nagyböjti prédikáció alkalmával találkozott. Azokból a levelekből és kisebb értekezésekből, amelyeket unokahúgának, Charmoisy asszonynak írt, állította össze a Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea című művét. 1608 decemberében jelent meg nyomtatásban. E könyvecske, amely meg akarta mutatni a keresztényeknek, hogy a megszentelődés nem függ egy meghatározott élethelyzettől vagy sajátos állapottól, hamarosan csodás sikert ért el.
Chantal asszonyhoz fűződő mély és bensőséges barátsága segítette abban, hogy megvalósíthassa egyik legkedvesebb tervét: egy olyan kontemplatív női szerzet alapítását, amelynek nincs szigorú klauzúrája, s tagjai a felebaráti szeretetnek szentelik magukat. A rendnek olyan — emberi szempontokra is figyelő — szabályzatot akart adni, hogy gyenge egészségű, beteg vagy öreg nők is tagjai lehessenek. Chantal asszony és két társa 1610. június 6-án kezdte meg a közös életet a szabályok szerint, amelyeket Ferenc adott nekik. A vizitációs nővérek száma gyorsan növekedett, még Ferenc életében 12 kolostoruk jött létre.
A nővérek között egészen rendkívüli egyéniségek is voltak. A velük való bensőséges kapcsolat Ferenc gondolkodásának és belső életének fejlődését egyre inkább misztikus irányba terelte. Az idők folyamán e témakörben gyűjtött tapasztalatai és meglátásai, melyeket rendszeresen följegyzett, lassan formát öltöttek és egységes tanítássá álltak össze az Értekezés az istenszeretetről vagy Teotimus című munkájában. A könyv végső kialakítása sok fáradságába került. 1616 júliusában jelent meg, és rövid idő alatt a lelki irodalom klasszikus írásává lett. Benne a legjobb formájában fejeződik ki Szalézi Szent Ferenc misztikája, amely egyszerre számol az akarattal és az érzelemmel.
Kezdettől fogva ismételten félreértették ezt az írást, és érzelgős, kétes ízlésű, édeskés jámborkodásnak értelmezték. A valóság azonban az, hogy Szalézi Ferenc szelídsége nyilvánul meg abban, ahogy — emberi és igen megértő módon — szólni tudott az emberekhez, miközben az aszkézis síkján nagyon szigorú és igényes volt. Azokat, akik a vezetésére bízták magukat, tökéletes lemondásra kötelezte, mely a legkisebb dolgokra is kiterjedt annak érdekében, hogy a tökéletes benső önkiüresítést a gyakran nagyon kemény külső vezekléssel egyesítsék.
A Teotimus kiadása egybeesik Ferenc saját benső életének fordulatával, amely ettől fogva magányosabb lett és kifejezett aszkétikus vonásokat öltött. Gondoskodott arról is, hogy a Chantal anyához fűződő kapcsolatából minden olyan vonás eltűnjön, amely inkább szolgálja az emberi kedvtelést, mint Isten közös szolgálatát. Még többet foglalkozott egyházmegyéjének ügyeivel, és lemondott arról, hogy több könyvet írjon.
Utoljára 1618-ban utazott Párizsba. Ez az út valóságos diadalmenet volt, oly nagy tiszteletadással vették körül. A fővárosban megismerkedett De Paul Vincével és Angelique Arnault anyával, a Port- Royal apátnőjével, aki egyik leglelkesebb tanítványa lett. Ebben az időben azonban gyengülni kezdett szervezete, amely sohasem volt ellenálló. 1620-ban engedélyt kapott, hogy testvérét, János-Ferencet, segédpüspökként maga mellé vegye.
1622-ben kénytelen volt Savoya hercegét Avignonba kísérni. Közeli halálának sejtelmével indult útnak. Hazatérőben megállapodott Lyonban, és ott a vizitációs kolostor kertész-házacskájában szállt meg. Néhány órára még egyszer láthatta Chantal anyát. December 27-én agyvérzés lépett föl nála, ami másnap a halálát okozta. Halála után életszentségének híre állandóan növekedett, írásai számtalan új kiadást értek meg.
Szalézi Ferencet 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták; 1877. november 16-án egyháztanítóvá nyilvánították. Ünnepét a római naptárba 1666-ban vették föl, január 29-re. 1969-ben áttették január 24-re, amely napon 1623-ban Annecyben eltemették.
(Forrás: katolikus.hu)
