– Hogyan indult a mai nap?
– A gyerek minden nap frissen ébred, várja, hogy induljon a játék.. Rám ez nem mindig jellemző, de ma én is nagyon kipihentnek érzem magam. Egyébként vannak már olyan éjszakák, amikor egészen jól alszom és mondjuk csak kétszer kelt föl, ha éhes, vagy ha hasra szeretne fordulni. De nagyon várom már, hogy végigaludhassak egy éjszakát.
– A szülés előtt egy riportban elhangzott, hogy valószínűleg egészen más lesz minden, mint ahogy az ember elképzeli. Mi lett egészen más?
– Tényleg sok mindenre igaz lenne ez a mondás, szerencsére a legjobb tanács, amit kaptam, az volt, hogy ne tervezzek előre és ne legyenek konkrét elvárásaim. Nem minden baba és nem minden anyuka egyforma. Lehet, ahogy ami nekem kényelmes, az másnak teher és fordítva. Van olyan gyerek, aki még hatévesen is fölkel éjszaka és van, aki már félévesen sem. Szóval nem is akartam bevésni az életembe elvárásokat.
– Minden anyuka más… Csipes Tamara milyen?
– A visszajelzések szerint egyelőre olyan, akit nem tett mereven görcsössé az anyaság. Többen is mondták – legutóbb például Medveczky Erika -, hogy az első gyerek megszületése után a legtöbb nő túlaggódja a dolgokat és a környezetében én vagyok az egyetlen, aki nem lett ilyen. Pedig alapvetően jellemző rám, hogy ha elgondolok valamit, akkor szeretem, ha az úgy is lesz. Szeretem, ha a saját kezemben van a saját életem. Most azonban mégis sokkal lazábban kezelem ezt és meg is fogadtam, hogy nem fogok görcsölni, sem most, sem később. Azon sem, hogy a gyerek majd mindenben megfeleljen az elképzeléseimnek; nem szeretném, hogy emiatt túlságosan le legyen korlátozva. Itt van például a tévé, ami nagyon vonzza a tekintetét és jobban érdekli, mint az ágya fölé tett pörgő-forgó. Nyilván nem fogunk tévézni vele, de úgy gondolom, attól sem kell kétségbeesni, hogy néha rápillant. Amúgy is vannak az életben olyan dolgok és helyzetek – amikor például edzek – amikor úgysem tudom kontrollálni, amikor úgyis el kell elengednem.
– Olívia születése után hamar visszatért a rendszeres tréningekhez. Érte ezért bárhonnan, bárkitől negatív megítélés?
– Nem. Legalábbis, az ismeretségi körömben senki sem mondott erre semmi negatívat. Aki meg nem az ismerőseim közé tartozik, annak a véleménye nem is nagyon érdekel. Nekem fontos volt, hogy egyikünk se lássa kárát, viszont muszáj volt elkezdenem az edzéseket, mert kimaradt az egész őszi-téli alapozás, ami ugye az idei szezon szempontjából nagyon fontos. Nem akartam még egy évet kihagyni. Nem is annyira a versenyek miatt, hanem a forma visszaszerzése és a rutin miatt. Gyerek mellett az ember persze fáradtabb, de nagyon jó, hogy napi kétszer le tudok járni az edzésre, annál is inkább, mivel én tudom magamról, hogy nekem kell a közösség, kell a rendszer. Ha nincs egy szervezett beosztásom, akkor én nem feltétlen csinálom meg azt a munkát, ami szükséges.
– A fókusz persze ezután már mindenképp megosztódik a két front között. Edzés közben esetleg arra gondol, mi van a picivel, dajkálás közben pedig arra, hogy a többiek valahol épp külföldön szelik a vizet…
– Igen, egy pici bűntudatom azért néha van, hogy nem lehetek minden percben a kislányommal, pedig még nagyon kicsi. De arra is gondolok, hogy sokan fél évesen bölcsibe adják a gyereküket. Én ezt nem fogom tenni, viszem magammal az edzőtáborba is. A két edzés alatt vigyáz rá egy bébiszitter, aki nem idegen – mert nekem ez is egy kitételem volt -, ráadásul olyan, akinek kellő tapasztalata van gyerekek terén. Nekem ez mindenképp megnyugvást jelent. Egyszer fordult elő, hogy két edzés közt olyan iszonyatosan fáradt voltam, hogy ledőltem egy kicsit és már nem volt időm a második edzés előtt átmenni hozzá. Akkor nagyon rossz érzés volt, hogy nem fogom látni, csak este hatkor…
– Hogyan reagál a szervezete az edzésekre?
– Meglepően jól. Nyilván nem azt mondom, hogy életem legjobb formájában vagyok, de sokkal rosszabbra számítottam. Az alapozás hiánya persze érzékelhető, de a körülményekhez képest nagyon jól érzem magam. Az első feladat, hogy a feljött plusz súlyt le kell adni és ennek a folyamatnak a felén már túl is vagyok. Ilyen szempontból valahol még jó is, hogy az ember viszonylagosan „rossz” állapotból indul, mert napról-napra érzem a javulást, hogy ez vagy az a múltkor még mennyire nehéz volt, most meg már sokkal könnyebb.
– Szóval most sokkal egyértelműbben tudja megélni a fejlődést…
– Igen. Amikor az ember formában van és folyamatosan edz, akkor nem annyira veszi észre az előrelépését. Ahonnan most én indultam, onnan viszont ez elég látványos tud lenni.
– Birgit Fischer példáját emlegetik a legtöbben, de magyar kajakos példája nyomán is készült tanulmány arról, hogy egy nő teljesítménye akár még nőhet is szülés után…
– Inkább a terhesség elején való teljesítménynövekedésről hallottam. De az biztos, hogy bár nekem nagyon könnyű szülésem volt, utána annyira ki voltam merülve – sőt, már előtte is -, hogy abban az állapotban azt mondtam magamnak meg Ákosnak: eddig nem is tudtam, mi az a fáradtság. Mit nekem ezután ehhez képest egy edzés… Persze az ilyesmit az ember elég hamar elfelejti és időnként próbálom magam visszaemlékeztetni arra, hogy vannak dolgok, amik fárasztóbbak vagy esetleg jobban fájnak egy edzésnél.
– A kellő mennyiségű alváson kívül mi az, ami esetleg még hiányzik?
– Az az állapot, hogy ne kelljen fogyókúrázni és erősödni egyszerre. Nagyon jó lenne, ha azt a formát azonnal visszakaptam volna, ami pont egy évvel ezelőtt volt. Oda visszajutni azért nem egyszerű és az emberek nem azért szeretnek sportolni, hogy ezt az időszakot átéljék.
– Türelmetlen típus?
– Igen, én türelmetlen vagyok mindenben. Ugyanakkor eszméletlenül el tudok szöszmötölgetni dolgokkal, vagy órákig tudok ülni egyhelyben, például úgy, hogy matekot tanulok. Ha viszont olyan helyzetről van szó, hogy mennék előre, csinálom, csinálom és mégse úgy haladnak a dolgok, ahogy szeretném, mert olyan akadály áll előttem, amit nem én irányítok, pedig már itt, meg ott kéne lennem, na az eléggé tud frusztrálni. De most el kell fogadnom, hogy van, ami nem csak rajtam múlik és a jó munkához amúgy is idő kell.
– Mennyi?
– Én nem tartom lehetetlennek, hogy jövő ilyenkorra már legalább olyan formát építsek fel, mint az amilyenben az olimpia előtt voltam.
– Ha már az olimpiát említi: egy szülőnek óriási élmény, ha a gyermeke is produkálni tudja az ő nem hétköznapi teljesítményét. Fordított szemszögből viszont legalább ilyen érdekes ez a helyzet, főként, hogy korábban azt nyilatkozta: Csipesnek lenni nem könnyű ebben a sportágban. Hogyan éli meg a tényt, hogy lényegét tekintve meg tudta ismételni édesapja sikerét?
– Változtatott rajtam az olimpiai győzelem. Annyiban mindenképp, hogy most már más érzésekkel megyek le edzeni. Úgy gondolom, minden családban mindenkinek van valamilyen „keresztje”, ami nem valami szörnyűségről szól, de mégis csak felelősség és teher. Az én szüleim mindketten eredményes versenyzők voltak, de én nem ahhoz a sportolói típushoz tartozom, aki teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy a szülei példáját követve szintén ezt akarja csinálni. Nekem sokszor más felé húzott a szívem.
– Mi felé?
– Nem egy konkrét dologról van szó. Annyi minden más érdekelt volna. Például a tanulás. De lehet, hogy ennek nincs itt az ideje, mert ha az ember legalább megközelítőleg tud olyan jól kajakozni, mint az édesapja, akkor azt ki kell használni. Ezt is vagy százötvenszer megkaptam, hogy vétek elpazarolni ezt a lehetőséget. Mert van egy csomó olyan ember, aki él- hal a sportért és bár nem olyan tehetséges, küzd az utolsókig. Elég ritka, amikor találkozik a tehetség és az elhivatott lelkesedés és én valahogy úgy éreztem, ezt nem mondhatom el magamról. Minden ott volt a kezemben, mégsem éreztem, hogy ezt én akarom.
– Az olimpia előtt mi indította be ezt az „akarást”?
– Az, hogy megismerkedtem a párommal, mert ő sok mindenben felnyitotta a szemem. Ő is sportolt és imádta; mindenét odaadta volna érte, mégsem sikerült neki a csúcsot elérnie. Elgondolkodtatott, hogy akkor én miért nem tudok rászánni egy-két évet és legfeljebb, ha nem jön össze, mehetek még arra, amerre szeretnék. Ez volt az az impulzus, ami után arra jutottam, hogy egy életem, egy halálom, teljes elköteleződéssel nekivágok.
– Lehetséges, hogy egy nő számára az egyik legnagyobb plusz energiát, motiváló erőt az adhatja, ha a partnere személyében megfelelő érzelmi támasz van mellette?
– Igen, ez nagyon fontos. Amikor hazajövök, nem azt szeretném hallani, ami nem jó. Nyilván, kell a negatív kritika is, de azt megkapom attól, akinek az a dolga, például az edzőtől. Otthon viszont nem erre van szükség. Én nagyon tudom értékelni, ha valaki nem csak a saját érveit fújja és nekem sikerült Ákosban megtalálni azt a társat, aki építő módon van mellettem. Ez nagyon sokat segített olimpia előtt és azóta is.
– Édesapja évekkel ezelőtt egy interjúban azt mondta Önnel kapcsolatban: „ ha megajándékoz egy szép unokával, azt se bánom, ha nem fog olimpiát nyerni”. Azóta mindkét örömöt átélhette, vagyis az élet mindenképp bőkezű a családhoz…
– Igen, bár egy új családtag érkezése mindig nagyobb szám. Apa tényleg nagyon boldog; előfordult már, hogy a futóedzés alatt nem kellett senki másra bízni a picit, mert ő addig eltologatta a babakocsit.
– Bár ez az év bizonyára „nem lesz vérkomoly” – ahogy nemrég fogalmazott – , azért bizonyára vannak célkitűzései…
– Nyilván én lennék a legboldogabb, ha valamilyen szinten teljesíteni tudom a válogatót és mondjuk beraknak egy négyesbe. De a lényeg, hogy én úgy állok oda, hogy magamhoz és a mostani körülményeimhez képest minden meg fogok tenni, hogy a szezon a lehető legjobban sikerüljön. Mivel most nekem nagyon kevés volt a felkészülési időm, inkább a második válogatóra szeretnék összpontosítani, és ha nem érek el semmit, az se probléma. A cél, hogy újra ott legyek a vérkeringésben; hogy bizonyíthassam, hogy én ezt komolyan gondolom. Adott esetben az is sokat jelenthet, ha megveregetik a vállamat és azt mondják, már az is nagy dolog, hogy itt vagy. Jövőre pedig már teljesen mások a tervek.
– Az egyik legfontosabbat majdnem el is feledtem megkérdezni. Olívia szereti a vizet?
– Hát persze. Minden baba szereti.
