A Warner Classics friss hangulatokat árasztó új megjelenésén a klasszikus zeneirodalom két jól ismert darabja csendül fel – felvillanyozón új megközelítésben, és a megszokott hangzástól kissé elütő zenei élménnyel.
Ludwig van Beethoven G-dúr és Esz-dúr zongoraversenye – a leginkább lírainak tartott IV., és az erőtől duzzadó „Emperor” – megszületésük óta folyamatosan joggal közkedvelt és közismert darabok. A mában is gyakran játsszák és rögzítik mindkettőt, így aztán nagyon keményen bele kell állni azoknak, akik még újat szeretnének mondani róluk.
A Laurence Equilbey vezényelte francia Insula Orchestra és az amerikai sztár-pianista:
Nicholas Angelich közös felvétele állja a kihívásokat – mind zenei tartalma, mind pedig
minősége folytán. Igazából egy nagyon jól kivitelezett, élményszerűen hatalmas zenei poén ez a lemez, melyen valamiféle korhű megközelítésben halljuk a jól ismert két versenyt.
Az alapot és a kereteket az Insula Orchestra adja, melyet 2012-ben alapított karmesterük: Laurence Equilbey – mégpedig kimondottan azzal a céllal, hogy a klasszikus és a kora romantikus repertoárt korhű hangszereken, a lehető legautentikusabb előadásban szólaltassák meg. Remek, jól vezetett zenekart ismerhettünk meg bennük már kiváló Schubert dallemezük alkalmából – és most is gyönyörű kifejezőképességgel játszanak. Előadásukban e művek sokkal áttetszőbbek, a zenei szövet sokkal jobban szét van bontva, amint azt a romantikus felütésű nagyzenekari Beethoven-interpretációknál halljuk. A párizsiak által előadva kifinomultabbnak, fényesebbnek, könnyedebbnek hatnak a jól ismert dallamok.
A hozzájuk csatlakozó sztár-zongorista: Nicholas Angelich ugyan nem a korhű zenélés
mezsgyéiről érkezett, de meglepő módon ezúttal egy XIX. század végéről származó Pleyel
koncertzongora mögé ült be játszani. Ugyan ezt a Pleyel Concert Grand zongorát hatvanöt
évvel a komponista halála után építették, és ennek az acéltőkés instrumentumnak igazából nem sok köze van a Beethoven által használt fakeretes Broadwood fortepianókhoz – mégis kivételes élmény így meghallgatni e két versenyt. A Pleyel nagyon jó állapotban maradt fent, hangszíne könnyedebb és egészében finomabb tónusú, mint a XX. századi nagyzongoráké, így aztán egy érdekes karakterű – fából vaszongora – előadás részesei lehetünk.
A magam részéről nem gondolnám, hogy Beethoven így hallhatta volna e két versenyét –
akkor már inkább Brahms és kora; de ez az előadás akkor is kivételes hangzással lepett meg. A művészi színvonal pedig mindvégig magas szintű: az Insula Orchestra karakteresen szép zenekari játéka Angelich kifinomult zongorázásával és átgondolt értelmezéseivel párosulva igazán élményszerű; és e nem mindennapi korhű hangszeres hangzásélmény kapcsán külön is kivételes szórakozás.
Komlós József JR
