Az Erato/Warner újdonságán napjaink egyik sztárzongoristája: David Fray vezényli és játssza Bach öt többzongorás versenyművét – három neves zongorista-honfitársa: Jacques Rouvier, Emmanuel Christien, és Audrey Vigoureux; valamint az Orchestre National du Capitole de Toulouse vonósai társaságában.
David Fray zongorázására lenyűgöző szépségű és egyben nagyon eredeti hangulatú Chopin-albuma kapcsán figyeltem fel – aztán megszereztem egy korábbi Bach szólózongorás lemezét is: és nem okozott csalódást. Fray kedvenc szerzőjének vallja a türingiai mestert – és bár a francia pianista számomra inkább romantikus alkat ugyan, de finom és érző játékát Bachhoz is illőnek éreztem. Ezek után pedig, nagyon nagy várakozással és még inkább nagy elvárással tettem be a CD-játszóba frissiben megjelent Bach többzongorás zongoraversenyeit tartalmazó korongját.
Ha elfogult nem is szeretnék lenni David Fray játékát illetően, de mégis az egyik kedvencemmé vált; mert személyében egy olyan ifjú művészt ismertem meg, akinek érdemes odafigyelni a megfejtéseire, a zenei univerzumára. S most, hogy nemcsak hangszeresként, de karmesterként is bemutathatta elképzeléseit kedvenc szerzőjetöbbzongorás versenyeiről, kimondottan kíváncsi voltam rá, hogy mit hoz ki eművekből?
Hiszen a zseniális pianista mondhatni szabad kezet kapott, hogy teljességében kifejthesse képét ezekről a virtuóz – de mégis tetszetős darabokról. Az alkotói folyamatba három különböző korú, de hazájában elismert zongoristát hívott meg:a vele szinte teljesen egyidős, 1981-82-es korosztályhoz tartozó Emmanuel Christien, és Audrey Vigoureux; valamint párizsi zeneakadémiai tanáruk:a már a hetvenes éveinek elején járó Jacques Rouvier – személyében. Olyanokat, akikkel baráti viszonyban van, akikkel jól ismerik egymást – és mint halljuk: kiválóan együtt tudnak zenélni – akár négy zongorával is.
Az ezúttal nemcsak zongorán játszó, de egyúttal vezénylő David Fray bevallott szándéka volt ugyanis, hogy Bach alkotói művészetének egy kevésbé túlfavorizált szeletét is bemutassák a közönségnek. A lemezfüzet írója ugyan a két fő kérdésnek azt veti fel ugyan, hogy mennyiben tekinthetők e versenyművek Johann Sebastian Bach alkotásainak, de hát a négyzongorás Vivaldi-átirat kivételével azoknak tekinthetők – melyeket Lipcsében Zimmermann kávéházában mutatott be növendékeivel. A másik kérdésre pedig, hogy játszhatók-e úgy általában modern zongorán Bach csembalóversenyei? – már sokan megadták a kimagasló minőségű választ, elég csak Perahia vagy Gavrilov felvételeit elővenni.
Számomra sokkal nyugtalanítóbb kérdés a tempó: már hallottam olyan nagyágyúkat is Bach-felvételeiken unalmas vontatottsággal mellélőni – mint Klemperer vagy Karajan. A tempókkal nincs baj Fray és társai lemezén: az általános gyakorlatot követik – és nem lassabbak, mint némelyik korhű felvétel. Egypár tételben persze lehettek volna bevállalósangyorsabbak, izgalmasabbakis – de ez már szuverén művészi kérdés;s bár ez a része már nem művészeti szempont: deakkor talán felfért volna a lemezre a lemaradt C-dúr hármas verseny is.
David Fray szólista-társai: Jacques Rouvier, Emmanuel Christien, és Audrey Vigoureux társaságában mutatja be a négyes versenyt, az első kettővel a hármas versenyt, aztán végül elegánsan mindhárom társával egy-egy kettős versenyt. Zongorázásuk színes, szépen formált, és remek összhangot sugall – játékukat egy nagyzenekar: az Orchestre National du Capitole de Toulouse vonóskara kíséri.
Ezzel máris elérkeztünk a másik fontos kérdéshez:a többzongorás darabokban az egész előadást árnyaló talány a zongorákat kísérőhangszeres együttes mérete.Ezekben a versenyművekben, ahol a csembalók – illetve a zongorák elsöprően dominálnak, és a darabok nagy részében ráadásul vonóskíséret nélküli tisztán billentyűs kvartetteket, triókat vagy duókat játszanak – elegendő egy nagyon minimális együttes: akár 5-8 vonós is.
Igen, ez számomra e felvételek legnagyobb problémája. Az elérhető ritmikai pontosság, az egységesség és a plaszticitás kevesebb vonóssal szebben megvalósítható. Viszont jelen esetben tizenhat vonósjátékos: vagyis egy kamarazenekar játszik, és ez akár még jó választás is lehetett volnaegy jóval szárazabb akusztikai térben – vagy csillapítottabb mikrofonozással.Ezen a CD-n viszont úgy vették fela zenekari tuttikat,hogy a zenekar hangzása tömbszerűen, egy zavaróan visszhangos térben szól – így szinte leválik a zongorahangokról. A visszhangos tér persze egységes hangzást teremt, elfedi a pontatlanságokat és a kisebb hibákat, mondhatnám: hogy ápol és eltakar – de végül leginkább maszat lettaz egész.
Tudom persze, hogy mindenütt manipulálják a felvételek hangképét, de ezt azért teszem szóvá, mert ilyen zavaró visszhangot még katedrálisokban felvett zenekari felvételeken se nagyon hallani. Mintha nem is egyidejűleg vették volna fel a zongoraszólamokat és a zenekari részeket, olyan idegen ez az akusztikai tér. Idegesítő felismerés, mely korán eluralkodat a hallgatón, aki koncertekre jár – hogy az élő, a természetes akusztikai térben nem ilyen arányokkal szól együtt a zenekar és a zongorák. Még akkor se, ha egy olyan magas belsejű, kőpadlós, csillapítatlan műemlék térben hallja, mint ahol e felvételeket készítették.
Tudván hogyaz Erato olyan kimagasló hangmérnökökkel szokott dolgozni, akiknek a produkciójára a hallgató felkapja a fejét – többször is dicsértem már a munkájukat – kár ezért a hangzásért, lerontja a lemez élvezeti értékét.Mertkiváló zongorázást hallunk, kiváló együttes játékkal – ez nem is kérdéses.
Komlós József JR
