A régi formavilágot őrzi
A tiszaalpári kosár- és vesszőfonás Bács-Kiskun megye kulturális öröksége. A Tisza-menti füzesek vesszejéből már évszázadokkal ezelőtt hasznos termékeket, dísztárgyakat készítettek az ügyes kezű alpáriak. A község közvetlen közelében folyó Tisza melletti erdők, majd a szabályozás után megmaradt vizenyős területek bőségesen szolgáltatták a szükséges alapanyagokat.
Az alpári kosárfonás virágkora a 20. században kezdődött, és a század folyamán az egyik legjelentősebb kiegészítő foglalkozássá, háziiparrá vált a településen. Szinte minden családban foglalkozott valaki vesszőfonással. A szövetkezet megszűnése óta azonban lényegesen kevesebben űzik ezt a mesterséget. Gergely Ramóna, a Népművészet Ifjú Mestere, népi iparművész, egyike azoknak, akik tovább éltetik, gondozzák a kosárfonás hagyományait.
Őt kérdeztük erről a nem könnyű, de nagyon szép hivatásról.
– Hogyan és miért tanulta ki ezt a mesterséget?
– A szüleim is kosárfonással foglalkoztak, sőt a nagyszüleim és ükanyáim is. Én vagyok az ötödik generáció, aki ezt a hivatást választotta. Gyerekkorom óta gyakoroltam és tanultam a mesterség fortélyait. Amikor kamaszodtam, minden szerettem volna lenni, csak kosárfonó nem. Az élet valahogy mégis ezt hozta. Nagyon megszerettem, és emellett maradtam.
– Visszatekintve ismét így döntene?
– Igen, ez egészen biztos. Hiszen annyi a szépség van benne, és az alkotás öröme is nélkülözhetetlen lenne már számomra. Elmondhatatlanul jó érzés amikor leülök a műhelyben egyedül, csendben, és kitalálom, hogy mit készítsek. Szeretem a szép kosarakat, a bevont üvegeket, a kihívást, a várakozást, hogy mi kerül ki a kezem közül. Persze az sem mellékes, hogy másoknak is tetszik és örömüket lelik benne, szívesen használják. Ragaszkodom a hagyományokhoz, a régi formavilág őrzéséhez.
– Ehhez a szaktudás mellett jó alapanyag is kell. Könnyű manapság jó vesszőhöz hozzájutni?
– Sajnos a térségben már nehezen lehet jó vesszőt szerezni, bár nekem szerencsém van itt Alpáron, mert testvéremnek van egy kis fűzese, azt tudom használni. A többit Lengyelországból szerezzük be, ami nem olcsó, de megbízható minőségű.
– Mennyire időigényes egy-egy kosár, dísztárgy elkészítése?
– Ez változó. Van olyan kosár, amit – 28 év tapasztalatának köszönhetően – fél óra alatt elkészítek, de előfordul az is, hogy egész nap dolgozom rajta. Az üvegfonás azonban több napos munka.
– Nemrégiben pályázatot nyert ennek a hagyományőrző tevékenységnek a feldolgozására, megörökítésére. Milyen feladatot jelent ez pontosan?
– A Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját nyertem el. Ennek keretében olyan mesterektől tanulok, akik őrzik a már-már feledésbe merülő hagyományokat. Miközben megtanulom tőlük a különböző technikákat, ezeket dokumentálom, és a táborainkban tovább is adom, megtanítom másoknak. Így fennmaradnak, tovább őrződnek. Ez a munka szeptemberben indult, azóta már négy műhelyben jártam.
– Táborok tekintetében mi várható idén?
– Most készítem elő a tiszaalpári gyerek és felnőtt táborokat, az első június végén kezdődik. Szerencsére nagy az érdeklődés. A foglalkozásokon más népművészeti ágakkal is megismerkedünk, például nemezelünk, agyagozunk, csuhébabákat, csutkababákat készítünk, a tábor végén pedig egy kiállítást is rendezünk. Ezeknek az alkalmaknak állandó, lelkes résztvevője 11 éves kislányom, Noémi is, aki már szinte profi módon fonja a vesszőket.
– A kosárfonás magányos munkának tűnik. Befelé forduló személyiség kell hozzá?
– Gyerekkoromban azt mondtam, hogy filozófusnak kellene lennem. De nem vagyok befelé forduló alkat, inkább nyitott személyiség minden és mindenki felé. Ugyanakkor szeretem a magányt. Ilyenkor lehetőségem van gondolkodni, elmélkedni az élet nagy dolgairól. Jó egyedül lenni néha, esetleg belső beszélgetéseket folytatni. Ezekre jó alkalom a kosárfonás.
